A blogom meghalt. Nem csak velem van így, hogy nincs időm, sem energiám összeszedni a gondolataimat. Most viszont a hétvégén ismét eszembe jutott, hogy amit nem írok le, az eltűnik, mert az én agyam mint a szivacs: minden kiesik és elmúlik belőle.

Billy Talent koncert az A38 hajón.

A jegyeket RB-vel már novemberben megvettük, igaz, akkor még egy februári koncertről volt szó. Azt végül lemondták, és most lett pótolva július elsején. Sosem voltam még az A38-on. Előtte gondolkoztam azon, hogy el kellene üzérkedni a hajó előtt a jegyet mondjuk dupla árért, mert az előző hétvége Izu lánybúcsúja és az én albiba költözésem miatt nagyon húzós lett.. Végül örülök, hogy nem tettem, mert egy visszahozhatatlan élményről maradtam volna le.

Az előzenekar egy kecskeméti screemelős banda volt, Show Your Otherside, nekem bántotta a fülemet, mert nem szeretem, ha sikongatnak, de lehet csak a hangosítás nem volt a legjobb. A hangosítással amúgy általában sokkal felismerhetetlenebbek a zenék. Maga a stílus totál olyan, mint a 90-es évek amerikai tini-vígjátékaiban: punkpop. Elég tisztességesen zenéltek egy órát. Én kikértem közben a Nyugat-Magyarországról adoptált almafröccsömet a pultnál, eliszogattam. A kecskemétiek után kezdett gyűlni a tömeg. Szépen megvárattak bennünket, hadd ne mondjam, majdnem fél 10 volt, mire a húrok közé csaptak. Addigra már az összes levegő elfogyott a tömegben, illetve álmosodtam, és iszonyatsoan melegem is volt.

A koncert elején kicsit megijedtem, hogy most fognak összetaposni, de aztán magamhoz tértem az "úristen mindjárt leesik a szemüvegem - nem fogok látni semmit - hogy fogok hazamenni" pillanatnyi pánikrohamból is. Majd a szilárd és biztonságos helyet három lépéssel távolabb a színpadtól fellelve én is elkezdtem élvezni a koncertet. Annyira jóóóó volt! Nem tudnám megmondani, hogy milyen számokat játszottak. Igaz, hogy nem is tudtam, csak egy dal szövegét, de azt nagyon :D de ez teljesen lényegtelen. Ugráltam, tomboltam, ahogy azt jó koncertező alanyhoz illik. 

Ebben a koncertteremben amúgy tényleg nem láttam egyáltalán semmit a színpadból. Természetesen ez annak is köszönhető, hogy gyerekkoromban tökéletesen alkalmazkodtam a körülményekhez: nem nőttem ki az ágy+asztal éppen elfér méretű csöppnyi szobácskámat.

Nagyon szimpatikus volt, amikor az énekes felhívta a figyelmet, hogy vigyázzunk egymásra, és ha valaki elesik, azonnal emeljük fel a tömegből. Aztán persze jött a szokásos gyönyörű a városotok meg a szép lányok járkálnak nálatok az utcákon szöveg, de a Rusted From the Rain előtt még azt is hozzáfűzte az egészhez, hogy "And we are on a fucking boat!" és komolyan élvezte.
Egyéb érdekesség, hogy szerintem az Expendables sikerjelenetéből kiindulva az este mottója az "I say Buda - you say Pest. Buda! - Pest! - Buda! - Pest!" lett.

Egy hajón megélni egy koncertet: valami észbontó. Az a chill és flash, ahogyan a koncertterem közepén egymagadban állsz csak csukott szemmel, és érzed, ahogy vibrál körülötted a fülledt izzadsággal teli levegő a hangerőtől, ritmusra lüktet a hajó a padlóra zuhanó tömegektől, és az egészet átveszi a hajótest alatt hömpölygő Duna: mint egy lassított felvétel, és átjárja minden porcikádat. 

Nagyon pörgős volt a koncert, egyetlen lassú dalra emlékszem csak. A végére már azt hittem, mindjárt meghalok, annyira kimerültem, és minden ruhadarabom víztartalmával el lehetett volna látni egy-egy afrikai falu vízigényét legalább két napra. Jó kis kardio-intervall edzés volt, az egyszer biztos!

Nem tudom jobban leírni, hogy mennyire élveztem, csak az emlék marad, hogy átjár a boldogság, és semmi gondom, és csak sikítok és nevetek, és ugrálok. Nem tudom, korábban miért nem jártam koncertezni. Ebből is több lesz a jövőben, igyekszem ezt elérni.

Koncert után még egy kis séta a budai rakparton, néhány pocsékul sikerült éjszakai pesti és alma materes kép, ahogy annak lennie kell, kis üldögélés a Gellért téren, és nézni a csillagokat. Csak mint levezetés.