Az első igazán szép idővel ránk köszöntő hetet (amikor még két héttel ezelőtt kellett egy kabát) a hegyekben töltöttük. Kora reggel, ki még annál is korábban kelt, hogy elérjük a Nyugatiból induló vonatot.

 A tervezett útvonal a zöld, a megvalósult kb. a piros
(Az útvonal RB tervezése, az én utólagos belerondításommal) 

 Én reggel hoztam a formámat, mert sikerült a WC-tartályt valahogy ügyesen elintéznem, így a két hajnalban buliból hazaérőnek gondolom szép napot okoztunk. Azaz csak délutánt-estét, mire felébredhettek..

Abdullal a Nyugatiban találkoztunk, majd a vonat végénél már ott várt SG, aki nagyon örült a kis társaságnak. Felszálltunk a vonatra, RB is befutott, és már döcögtünk is! Egy 70 éves bácsi kicsit szórakoztatott bennünket, majd végül Szobon összetalálkozunk a RE-Túrázókkal, azaz Chubbyval is. Volt a Nagybörzsönybe tartó busznak egy kis forgalma legalább.

Nagybörzsönyből nekikezdtünk fél 10-kor a szó szerinti túrázásnak. Kellemes napsütés, semmi túlzott meleg. RB mint a túraútvonal megálmodója - természetesen velem egyeztetve, mert a világ közepe mégis csak én vagyok :) - úgy döntött, hogy a meredek oldalon fogunk felmászni. Ötösfogatunk gondatlan mosolya az első másfél óráig tartott. Akkor kezdődtek a rosszullétek és meg-megállások. Még egyszer bocsánatot kérek mindenkitől, senkinek nem akartam kellemetlen túraélményt az emlékezetébe adni. Őszintén. Ennek ellenére azért belül meglepetten álltam a dolgok elébe egy kis örömmel vegyítve, hogy nem én vagyok a leggyengébb láncszem. Abdulnak pedig meg se kottyant a hegy! Szaladt mint a nyúl, a dombra föl, nem csak a völgybe le! Persze gondolom Jemenben a Börzsöny csak egy kis dombnak számítana... :)

A túra előtt gondoltam, hogy sár lesz és csúszós, de azt egyáltalán nem gondoltam, hogy hóval fogunk találkozni, meg befagyott patakkal! RB persze úgy gondolta, hogy nem keresi meg a hidat, és bátran nekivágott, hogy jég hátán keljen át, mert bevallása szerint a patak a fenekéig be volt fagyva, ám mi 4-5 méterrel odébb láttuk, hogy ez bezony nem így van! De végül mégis szerencséje volt, mert nem szakadt bele - csak egy nagyobb fajta pocsolyába egy órával később. 

A kulcsos ház kulcsát hiába kerestük, nem találtuk sem a bejáratnál, sem az ablakban. Igaz, nem vagyunk tapasztalt kulcsosház-kulcskeresők.

Ebédünket a Salgóvárban fogyasztottuk el, amit nem egy konkrét várnak kell elképzelni, sokkal inkább egy nagyobb sziklának. Az előző este Lali receptje alapján közösen elkészített szendvicseink mennyeiek voltak. Többször fogok tejfölt tenni a zsömlébe. Természetesen az én sajtos-sonkás süteményemre sem volt semmi panasz!

Eddig volt nehéz feljutni. Innen nagyjából már csak lefele vitt az út. Akadt még útközben Holló-kő (ami nem a híres, amire ilyenkor mindenki gondol), melynél egy úgy nevezett Csúcskönyvbe az én noszogatásomra végülis bejegyeztük magunkat. Majd leúsztunk a Kőtengeren. Délután három fele Lali kezdett vészjóslóvá válni, hogy ránk fog sötétedni és nem érünk be a faluba, de szerencsére nem lett igaza. Viszont az alábukó napnál a Kőtenger nagyon szép volt. Igaz ami igaz, azért, hogy ne érjen a zord tavaszi éjszaka távol bármilyen civilizációtól, közrejátszott az is, hogy a rövidebb utat és a legközelebbi települést vettük célba.

Perőcsénytől kb. 2-3 km-re találkoztuk fakitermelőkkel. Gondolkoztam, hogy vajon van-e engedélyük :D de RB kérésére nem tettem fel ezt a kérdést. A földút mellett a fél erdőt kivágták.. Ha nem kérdezzük meg, melyik út vezet arra, amerre mi szándékoznánk menni, lehet nem is találtunk volna piros csíkos jelet, melyet ezeddig követtünk, mert az azt viselő fa akár deszkaként is heverhetett valahol.

Ez az útszakasz szerintem vicces volt, még sosem síeltem, de valami ilyesminek képzelném el, ahogy a cuppogós sárban próbálunk a talpunkon maradni, miközben ide-oda csúszkálunk, de nemigen lehet. A helyzetet az bonyolította, hogy hatalmas traktorkerekek egyenetlenné tették az eleve saras utat, melybe ezek után nem belesüllyedtünk, hanem a cipőink talpára kilószámra gyűlt a sár, míg el nem érte azon kritikus tömeget, melyet önnön kohéziója már nem bírt megtartani, és akkor megkönnyebbültünk, és az egész folyamat kezdődhetett elölről.

Amikor már azt hittük, hogy rossz úton járunk, hallottuk meg a kutyák ugatását. Beértünk a Perőcsényre. Természetesen, ahogy az lenni szokott, a busz éppen az orrunk előtt ment el, de csak egy órát kellett várni. Viszont én nem tudom, mit csinálnak ott az emberek: szombat este zárva volt a kocsma. Hogy lehet ez!? A játszótéren nem maradhatott el a hintázás. Ekkor Abdul már azt hitte, megeszi az isten hidege. Elfogyott az utolsó doboz hozott sör, a sóssüti.

A teljes útvonal kb. 14,5 km, a legmagasabb és legalacsonyabb pont között kb. 500 m-es szintkülönbséggel az egész napot igényelte.

Hazafele mindenki fáradt volt. Én sem csacsogtam már annyit, mint reggel amikor még le sem lehetett lőni. Mire Szobon felszálltunk a vonatra, már korom sötét volt.

Másnap olyan izomlázzal keltem, hogy az elindulásom egy 70 éves öregasszonyéval vetekedett sebességben és szépségben is. Anyunak egész napra okot adott a mosolygásra. Lalinak - állítása szerint - nem volt izomláza. SG-nek egy kicsit, a többiekre meg nem érdemes szót fecsérelni, mert aki edzett, annál ez nem téma.

Idén ha lesz még sok kellemes szép idő, többet fogunk menni túrázni. Van, akinek nincs ebben döntési lehetősége (LL), és remélem SG-t sem ijesztettük el végképp attól, hogy legközelebb velünk tartson. A következőt síkra tervezzük, hogy legyen egy könnyű is. :)