Most olyan boldog vagyok! Egész nap esett az eső, és rossz volt. Azt hittem nem fog kisütni. De aztán mégis! Ültem a buszon, mentünk át a hídon a Duna fölött, és végig lehetett látni a rakpartot, a többi hidat, a Gellért szobrot, a Parlament kupoláját.. A folyón egy uszály ballagott békésen árral szemben, a víztükröt épp csak annyira megtörve, hogy csak sejlett, merre szaladnak a hullámok. A felhők hasonlítottak a kecskemétiekre, igaz jóval kevesebben és sokkal magasabban töltötték be az eget. Annyira éles, tiszta és vibráló színekkel tárult elém az egész! Gyönyörű volt! Ilyenkor azért eszembe jut, hogy mégiscsak szeretem a fővárosunkat.

Kecskeméti fellhők nyáron 
(Szinte minden alkalommal így néznek ki - szerintem döbbenetes!)

A blogom meghalt. Nem csak velem van így, hogy nincs időm, sem energiám összeszedni a gondolataimat. Most viszont a hétvégén ismét eszembe jutott, hogy amit nem írok le, az eltűnik, mert az én agyam mint a szivacs: minden kiesik és elmúlik belőle.

Billy Talent koncert az A38 hajón.

A jegyeket RB-vel már novemberben megvettük, igaz, akkor még egy februári koncertről volt szó. Azt végül lemondták, és most lett pótolva július elsején. Sosem voltam még az A38-on. Előtte gondolkoztam azon, hogy el kellene üzérkedni a hajó előtt a jegyet mondjuk dupla árért, mert az előző hétvége Izu lánybúcsúja és az én albiba költözésem miatt nagyon húzós lett.. Végül örülök, hogy nem tettem, mert egy visszahozhatatlan élményről maradtam volna le.

Az előzenekar egy kecskeméti screemelős banda volt, Show Your Otherside, nekem bántotta a fülemet, mert nem szeretem, ha sikongatnak, de lehet csak a hangosítás nem volt a legjobb. A hangosítással amúgy általában sokkal felismerhetetlenebbek a zenék. Maga a stílus totál olyan, mint a 90-es évek amerikai tini-vígjátékaiban: punkpop. Elég tisztességesen zenéltek egy órát. Én kikértem közben a Nyugat-Magyarországról adoptált almafröccsömet a pultnál, eliszogattam. A kecskemétiek után kezdett gyűlni a tömeg. Szépen megvárattak bennünket, hadd ne mondjam, majdnem fél 10 volt, mire a húrok közé csaptak. Addigra már az összes levegő elfogyott a tömegben, illetve álmosodtam, és iszonyatsoan melegem is volt.

A koncert elején kicsit megijedtem, hogy most fognak összetaposni, de aztán magamhoz tértem az "úristen mindjárt leesik a szemüvegem - nem fogok látni semmit - hogy fogok hazamenni" pillanatnyi pánikrohamból is. Majd a szilárd és biztonságos helyet három lépéssel távolabb a színpadtól fellelve én is elkezdtem élvezni a koncertet. Annyira jóóóó volt! Nem tudnám megmondani, hogy milyen számokat játszottak. Igaz, hogy nem is tudtam, csak egy dal szövegét, de azt nagyon :D de ez teljesen lényegtelen. Ugráltam, tomboltam, ahogy azt jó koncertező alanyhoz illik. 

Ebben a koncertteremben amúgy tényleg nem láttam egyáltalán semmit a színpadból. Természetesen ez annak is köszönhető, hogy gyerekkoromban tökéletesen alkalmazkodtam a körülményekhez: nem nőttem ki az ágy+asztal éppen elfér méretű csöppnyi szobácskámat.

Nagyon szimpatikus volt, amikor az énekes felhívta a figyelmet, hogy vigyázzunk egymásra, és ha valaki elesik, azonnal emeljük fel a tömegből. Aztán persze jött a szokásos gyönyörű a városotok meg a szép lányok járkálnak nálatok az utcákon szöveg, de a Rusted From the Rain előtt még azt is hozzáfűzte az egészhez, hogy "And we are on a fucking boat!" és komolyan élvezte.
Egyéb érdekesség, hogy szerintem az Expendables sikerjelenetéből kiindulva az este mottója az "I say Buda - you say Pest. Buda! - Pest! - Buda! - Pest!" lett.

Egy hajón megélni egy koncertet: valami észbontó. Az a chill és flash, ahogyan a koncertterem közepén egymagadban állsz csak csukott szemmel, és érzed, ahogy vibrál körülötted a fülledt izzadsággal teli levegő a hangerőtől, ritmusra lüktet a hajó a padlóra zuhanó tömegektől, és az egészet átveszi a hajótest alatt hömpölygő Duna: mint egy lassított felvétel, és átjárja minden porcikádat. 

Nagyon pörgős volt a koncert, egyetlen lassú dalra emlékszem csak. A végére már azt hittem, mindjárt meghalok, annyira kimerültem, és minden ruhadarabom víztartalmával el lehetett volna látni egy-egy afrikai falu vízigényét legalább két napra. Jó kis kardio-intervall edzés volt, az egyszer biztos!

Nem tudom jobban leírni, hogy mennyire élveztem, csak az emlék marad, hogy átjár a boldogság, és semmi gondom, és csak sikítok és nevetek, és ugrálok. Nem tudom, korábban miért nem jártam koncertezni. Ebből is több lesz a jövőben, igyekszem ezt elérni.

Koncert után még egy kis séta a budai rakparton, néhány pocsékul sikerült éjszakai pesti és alma materes kép, ahogy annak lennie kell, kis üldögélés a Gellért téren, és nézni a csillagokat. Csak mint levezetés.

Hurrá, sikerült végre megírnom a szakdolgozatot, le is adtam határidőre sikeresen. Persze ha valaki a leadás előtti második héten kérdezi, hogy el fogok-e készülni, valószínűleg félelemmel és izgalommal vegyes érzésekkel csak annyit mondok, hogy nagyon remélem. Természetesen nagy hálával tartozom a konzulensemnek, aki időt és energiát nem kímélve még a hétvégéjén is az én irományomat olvasta és javítgatta. Leadáskor éreztem csak igazán, hogy mekkora szerencsém volt vele, ugyanis találkoztam korábbról évfolyamtársnőkkel, akik mesélték, hogy a konzulensük még csak válaszra sem méltatta kér(d)ő leveleiket.

Továbbá nagyon hálás vagyok RB barátomnak, aki azonnal átültette nekem a dolgozat elejére a Summaryt, míg én még az utolsó simításokat végeztem, így pont időben érkeztem a nyomtatóba, hogy a dolgozatomat bekössék. Igazán furcsa volt a saját szavaimat és gondolataimat szó szerint angolul visszaolvasni.

Az államvizsga egyelőre még nem egy sikertörténet. A 45 tételből 20-at sikerült átnéznem a nagy napra. Miután mérlegeltem, hogy hármat kell húzni és nem igazán fényesek az esélyeim, hazajöttem. Erre nem vagyok büszke, és két napig kedvetlen voltam, mert azért ez mégsem egy olyan dolog, ami jó érzéssel tölti el az ember lányát. A kudarcokat meg kell még tanulnom kezelni. Vagy persze másik megoldás, hogy ne valljak kudarcot. Egyelőre  sajnos nem ez a tendencia.

Mostanra túltettem magamat rajta. Valójában semmit nem veszítettem, csak nem lesz szép diplomaosztó ünnepségem, amire meghívom a barátaimat. (Illetve nem leszek ősztől logisztikus hallgató, ami a családi kasszának okoz fájdalmat a felvételi regisztrációs díja miatt  – viszont nem kell azon törnöm a fejemet, hogy hogyan szedjem össze arra is a tandíjat.) Tehát a nagy megmérettetés ősszel jön.

Klapperesnek bocsánatáért innen is esedezem, hogy elmaradt a látogatás, de tényleg nem voltam társasági állapotban.

Brigivel elmentünk fagyizni. Ígérem, legközelebb nem erőltetem a gombócosat. :D

 Harmadik napja az van, hogy felkelek reggel időben avégett, hogy haladjak a feladataimmal, és egyszerűen fogalmam sincsen, hogyan telik el a nap, de nem jutok egyről a kettőre. Még a félre sem. Pedig őszintén ezzel foglalkozom, itt ülök fölötte, és annyira akarom, mint még soha ennek előtte. Most kezdek kicsit kétségbe esni, hogy nem fogom tudni megcsinálni, és megint kudarcot vallok. Pincérnőnek kellett volna mennem. Akkor nem lennének ilyen gondjaim.

Voltam hajat vágatni jó néhány hete. Semmi extra, csak amolyan rendezős hajrövidítés.

Ünnepeltük anyut. Aztán Zolit.

Jártam Dió negyedévszázadoson. Kapott egy könyvet, ami szerintem szórakoztatóan érdekes lehet, remélem neki is tetszik.
Nem tudom hogyan sikerült a megbeszélt idő előtt 20 perccel érkeznem, de ezzel a frappáns húzásommal én lettem az első a helyszínen. Majd megérkezett Krisz, aki nevemen szólítva rám köszönt, én meg a szokásos "bocsi, de Te ki vagy és honnan is ismerjük egymást, örülök, hogy tudod a nevemet, de hálás lennék, ha bemutatkoznál" reakciómmal viszonoztam ezt. Idén legalább már rá is emlékezni fogok. :D Majd ahogy az a nagy könyvben meg van írva, Dió érkezett meg a csapatból utoljára, olyan fél órás késéssel. Tehát megközelítőleg 50 percet vártam rá.
Ahogy az lenni szokott, Dió szerintem megint hülyeséget csinál. Aggódom érte. Reménykedek benne, hogy benő mostmár a feje lágya.

Kulcsos hétvégét tartottunk, nagytakarítást. Annyira nem fáradtam el, igaz, nem is az a minden szekrényben rendet teszünk módszer volt, de ha belépsz, akkor egész barátságos.
Egyik venyigekupac alól kis gyíkocska mászott elő. Aranyos volt. Virágillat és zümmögés.
Tudom, ne mászkáljunk Kulcsra, mert ott vagy leszakad a partfal és összedőlnek a házak, vagy valaki kiirtja a családját, vagy elüt a vonat... De ha mi is ott vagyunk, akkor személyes fényünkkel beragyogjuk a települést! :P Kaptam Bohóc csokit! Ezer meg egy éve nem ettem már olyat.
Láttam először Lindát (és mostmár Mamit is) az utcában. Gondolom felismertek. Linda szerintem biztos. :)

Egyik este oroszóra után lesétáltam az Erzsébet hídtól a Déliig. A Tabánon olyan jó zöld illat volt! Ez a legráillőbb kifejezés. Következő héten már az E épülettől indultam. 50 perc alatt értem ki. (Mint amennyit Dióra vártam.) Pont ideális 10 perc volt még a vonat indulásáig.

Túlestem a második beszélgetésemen, amelyből remélhetőleg majd elkészül A művem. Még van néhány hetem. Nem is tudtam, hogy Pesten is van Dunatorony. Pedig van!
Nempánikolok-nempánikolok-nempánikolok... A cél ki van tűzve.

Apropó! Erről jut eszembe: abból az egy szem tárgyamból, amennyiben az utolsó ED-n (alias ellenőrző dolgozat) nem bukok meg és leadom a házikat is, már most megvan a kettesem.

Melegedik az idő, már éjjel is csiripelnek a madarak, reggel hatkor világosodik, tele vagyok energiával. Vidámságom blogom új arculatában is megmutatkozik, amire nagyon büszke vagyok.

Belekezdtem nagy lendülettel - ahogy pillanatnyilag gondolom, még időben - hogy véget vessek a nyugat-magyarországi küldetésemnek. Ma jártam Sopronban.

Utazási élmények: újrakárpitozták az IC-kocsikat (nagyon szép kék lett a régi ronda zöld vagy szürke vagy akármilyen behatárolhatatlan szín helyett). Győrtől két jegyvizsgálóból az egyik tanítgatta a harmadikat, az újoncot. Mindenféle kérdéseket tett fel neki állomásismerettel, F2-sel, vasútföldrajzzal kapcsolatban - nem annyira szépen oktató jelleggel, de azért a szándék értékelendő.
Visszafele is újkárpitozású (ez határozottan kellemes zöld) régi osztrák kocsikban utazhattam Győrig, és megdöbbenve láttam (sejtésem szerint) normál légkondícionálót felszerelve benne!
Természetesen a napos oldalon foglaltam helyet magamnak. Becsukott szemmel élveztem, ahogy a napocska langyosan melenget, míg robogtam a székesfőváros felé.

Találkoztam GL projektmenedzserrel, akit én nem néztem 40 évesnek.. Építőmérnök és rendkívül segítőkész volt. Nagyon-nagyon pozitív hatásként ért. Kellemes egyénisége van, melegszívű fogadtatásban részesített. Remélem több ilyen emberrel fogok még találkozni az elkövetkező néhány évben.

Ma megint olyan érzésem volt, hogy mennyire jó Sopronban járni, ott sétálni egy kicsit. Nem feltétlenül maga a város miatt, hanem mert amíg vártam másfél órát az állomáson, azt éreztem, hogy kellemes hangulat van a GYSEV-nél. Mindenki vidámnak tűnt és mosolygósnak. Persze lehet, hogy csak a szép tavaszi nap babrálta ezt az emberekkel.

 Az első igazán szép idővel ránk köszöntő hetet (amikor még két héttel ezelőtt kellett egy kabát) a hegyekben töltöttük. Kora reggel, ki még annál is korábban kelt, hogy elérjük a Nyugatiból induló vonatot.

 A tervezett útvonal a zöld, a megvalósult kb. a piros
(Az útvonal RB tervezése, az én utólagos belerondításommal) 

 Én reggel hoztam a formámat, mert sikerült a WC-tartályt valahogy ügyesen elintéznem, így a két hajnalban buliból hazaérőnek gondolom szép napot okoztunk. Azaz csak délutánt-estét, mire felébredhettek..

Abdullal a Nyugatiban találkoztunk, majd a vonat végénél már ott várt SG, aki nagyon örült a kis társaságnak. Felszálltunk a vonatra, RB is befutott, és már döcögtünk is! Egy 70 éves bácsi kicsit szórakoztatott bennünket, majd végül Szobon összetalálkozunk a RE-Túrázókkal, azaz Chubbyval is. Volt a Nagybörzsönybe tartó busznak egy kis forgalma legalább.

Nagybörzsönyből nekikezdtünk fél 10-kor a szó szerinti túrázásnak. Kellemes napsütés, semmi túlzott meleg. RB mint a túraútvonal megálmodója - természetesen velem egyeztetve, mert a világ közepe mégis csak én vagyok :) - úgy döntött, hogy a meredek oldalon fogunk felmászni. Ötösfogatunk gondatlan mosolya az első másfél óráig tartott. Akkor kezdődtek a rosszullétek és meg-megállások. Még egyszer bocsánatot kérek mindenkitől, senkinek nem akartam kellemetlen túraélményt az emlékezetébe adni. Őszintén. Ennek ellenére azért belül meglepetten álltam a dolgok elébe egy kis örömmel vegyítve, hogy nem én vagyok a leggyengébb láncszem. Abdulnak pedig meg se kottyant a hegy! Szaladt mint a nyúl, a dombra föl, nem csak a völgybe le! Persze gondolom Jemenben a Börzsöny csak egy kis dombnak számítana... :)

A túra előtt gondoltam, hogy sár lesz és csúszós, de azt egyáltalán nem gondoltam, hogy hóval fogunk találkozni, meg befagyott patakkal! RB persze úgy gondolta, hogy nem keresi meg a hidat, és bátran nekivágott, hogy jég hátán keljen át, mert bevallása szerint a patak a fenekéig be volt fagyva, ám mi 4-5 méterrel odébb láttuk, hogy ez bezony nem így van! De végül mégis szerencséje volt, mert nem szakadt bele - csak egy nagyobb fajta pocsolyába egy órával később. 

A kulcsos ház kulcsát hiába kerestük, nem találtuk sem a bejáratnál, sem az ablakban. Igaz, nem vagyunk tapasztalt kulcsosház-kulcskeresők.

Ebédünket a Salgóvárban fogyasztottuk el, amit nem egy konkrét várnak kell elképzelni, sokkal inkább egy nagyobb sziklának. Az előző este Lali receptje alapján közösen elkészített szendvicseink mennyeiek voltak. Többször fogok tejfölt tenni a zsömlébe. Természetesen az én sajtos-sonkás süteményemre sem volt semmi panasz!

Eddig volt nehéz feljutni. Innen nagyjából már csak lefele vitt az út. Akadt még útközben Holló-kő (ami nem a híres, amire ilyenkor mindenki gondol), melynél egy úgy nevezett Csúcskönyvbe az én noszogatásomra végülis bejegyeztük magunkat. Majd leúsztunk a Kőtengeren. Délután három fele Lali kezdett vészjóslóvá válni, hogy ránk fog sötétedni és nem érünk be a faluba, de szerencsére nem lett igaza. Viszont az alábukó napnál a Kőtenger nagyon szép volt. Igaz ami igaz, azért, hogy ne érjen a zord tavaszi éjszaka távol bármilyen civilizációtól, közrejátszott az is, hogy a rövidebb utat és a legközelebbi települést vettük célba.

Perőcsénytől kb. 2-3 km-re találkoztuk fakitermelőkkel. Gondolkoztam, hogy vajon van-e engedélyük :D de RB kérésére nem tettem fel ezt a kérdést. A földút mellett a fél erdőt kivágták.. Ha nem kérdezzük meg, melyik út vezet arra, amerre mi szándékoznánk menni, lehet nem is találtunk volna piros csíkos jelet, melyet ezeddig követtünk, mert az azt viselő fa akár deszkaként is heverhetett valahol.

Ez az útszakasz szerintem vicces volt, még sosem síeltem, de valami ilyesminek képzelném el, ahogy a cuppogós sárban próbálunk a talpunkon maradni, miközben ide-oda csúszkálunk, de nemigen lehet. A helyzetet az bonyolította, hogy hatalmas traktorkerekek egyenetlenné tették az eleve saras utat, melybe ezek után nem belesüllyedtünk, hanem a cipőink talpára kilószámra gyűlt a sár, míg el nem érte azon kritikus tömeget, melyet önnön kohéziója már nem bírt megtartani, és akkor megkönnyebbültünk, és az egész folyamat kezdődhetett elölről.

Amikor már azt hittük, hogy rossz úton járunk, hallottuk meg a kutyák ugatását. Beértünk a Perőcsényre. Természetesen, ahogy az lenni szokott, a busz éppen az orrunk előtt ment el, de csak egy órát kellett várni. Viszont én nem tudom, mit csinálnak ott az emberek: szombat este zárva volt a kocsma. Hogy lehet ez!? A játszótéren nem maradhatott el a hintázás. Ekkor Abdul már azt hitte, megeszi az isten hidege. Elfogyott az utolsó doboz hozott sör, a sóssüti.

A teljes útvonal kb. 14,5 km, a legmagasabb és legalacsonyabb pont között kb. 500 m-es szintkülönbséggel az egész napot igényelte.

Hazafele mindenki fáradt volt. Én sem csacsogtam már annyit, mint reggel amikor még le sem lehetett lőni. Mire Szobon felszálltunk a vonatra, már korom sötét volt.

Másnap olyan izomlázzal keltem, hogy az elindulásom egy 70 éves öregasszonyéval vetekedett sebességben és szépségben is. Anyunak egész napra okot adott a mosolygásra. Lalinak - állítása szerint - nem volt izomláza. SG-nek egy kicsit, a többiekre meg nem érdemes szót fecsérelni, mert aki edzett, annál ez nem téma.

Idén ha lesz még sok kellemes szép idő, többet fogunk menni túrázni. Van, akinek nincs ebben döntési lehetősége (LL), és remélem SG-t sem ijesztettük el végképp attól, hogy legközelebb velünk tartson. A következőt síkra tervezzük, hogy legyen egy könnyű is. :)

 Sokan sokfélét gondolnak rólam. A legtöbbjüknek nagy valószínűséggel van igazuk is. 

Az egyik ilyen sztereotípia, hogy én feladós vagyok. Igen, szoktam. Amikor már tele van a hócipőm mindennel, vagy csak egy dologgal, de azzal nagyon. Átmenetileg előfordul, hogy valóban hagyjon mindenki békén adott témával. De aztán kizsörtölődöm-kidühöngöm-kimorgom-lecsillapodok, és végül újra nekikezdek. Ha valamiről nem akarok beszélni, akkor nem kell erősködni, mert csak ideges leszek. Nincs szükségem közbenső nyüstölésekre, rugdosásokra, legfeljebb meghallgatásra, esetleg vigasztalásra. Viszont sosem szeretem azonnal hallani, hogy "majd legközelebb". Mert ahhoz idő kell. És ha itt az idő, magamtól megyek neki még egyszer és magamtól hozom szóba.

Most az újra nekikezdek szakaszban vagyok.

Ha valaki megnyerné a lottót, bármekkora adományt/támogatást/megélhetési-tanulási hozzájárulást szívesen elfogadok..