A lány mindig is szerette a szép dolgokat, ezért olyan helyre költözött, ami félig mesébe illett. Az épületen és azon belül is mindenhol az üvegfelületek domináltak, ami kristálypalotához tette hasonlatossá azt — habár mai szemmel lehet, hogy elsőre inkább egy bevásárlóközpont vagy irodaház jutna eszünkbe róla. De ő nem törődött a többséggel. Bármilyen felkavartan vagy zaklatottan is tért haza, a sima felületek, az üveg, a fény és csillogás harmóniája mindig megnyugtatta. Ezért otthona számára a béke szentélye volt. Ám ha valaki is megkérdezte tőle, miért költözött pont ide, csak annyit válaszolt egy félszeg mosoly kíséretében: "Mert egyszerűen szép." Nem tudta megmondani miért, csak így érezte. Habár nem ez volt az egyetlen indok, mégis mindenkinek elég volt ennyit mondania. Az igazi indokot viszont még ő sem merte bevallani magának.
Egyszerű teremtés volt, valóságos nyitott könyv. Aki egy kicsit is odafigyelt rá, könnyűszerrel felfoghatta minden gondolatát és érzését. Szeretett érezni, vágyni és mosolyogni éppúgy, ahogy minden apróságot a maga legjavában kiélvezni. Szívében melegség és szeretet lakozott; ha mégis felütötte a düh a fejét, annak is teljesen átadta magát, hogy aztán elmúlva még jobban szeresse annak indokát. Tette, ami örömet okozott neki. Soha nem mondott nemet olyan dologra, ami a legkisebb boldogsággal is kecsegtetett - éppen ezért lehet, hogy valamelyest akár önzőnek nevezhetnénk.
A harmadik emeleten lakott. Sosem járt lifttel: minden délután felsétált a fehér-szürke márványlépcsőn, és keze végigsiklott annak hideg, krómozott korlátján. Minden délután megállt az első emeletnél, vetett egy pillantást a lépcsőházból nyíló folyosóra, és továbbhaladt. Az első emeleten lakott Ő. Ismerte, talán-sosem-volt időkből, de nagyon keveset találkoztak az utóbbi időkben. Valójában nem is beszéltek, mióta a lány belefáradt abba, hogy a férfi folyton összezavarta és felkavarta.
Nem volt tökéletes férfi. Mégcsak különösebben szép sem. A tökéletlenség volt az, ami összhangot sugárzott. A tökéletlenség volt, ami széppé tette — a lány pedig szerette a szépséget. Ez okozta, hogy megmagyarázhatatlan, kiirthatatlan és visszavonhatatlan vonzalom égett benne. Szerette a férfi világnézetét és világát. Olyan szemlélete volt a vilgáról és dolgokról, mint senki másnak. Egy olyan alternatívát épített fel, ami teljesen beleillett a mindennapokba, de mégis teljesen más dimenzióba helyezte azokat. Mint egy mese, egy külön birodalom, amit senki más nem ért, amibe senki be nem léphet. Csodálatos volt, és félelmetes.
Kettejük története már a múlté volt, de a lány szeretett visszagondolni az együtt töltött pillanatokra, ölelésekre, lopott csókokra. Hiányzott is neki, de továbblépett. Eltette magában szép emléknek. Miért? Mint mondtam, egyszerű lány volt. De amilyen egyszerű volt a lány, éppoly bonyolult volt a férfi. Vagy talán bizonytalan. Vagy egyszerűen csak a lány nem volt képes kiigazodni rajta. Nem tudta hova tenni, hogy hol érezte a félrfi felől vonzalmának viszonzását, hol nem. Elevenen élt benne a férfi szívig hatoló "kérlek-maradj-még" pillantása és "itt hagysz?" gyászos kérdése mikor egyszer hirtelen indíttatásból felkereste mukahelyén, és hónapokkal később ugyanez a duruzsolás kérte, hogyy "ne menj el, mert hiányoznál". De ugyanilyen eleven volt az is, hogy minden hasonló boldogságot okozó esemény után hosszú és fájdalmas csönd állt be kettejük kapcsolatában. Ekkor minden alkalommal a lány tehetetlenségében düh gyúlt, mert nem értett semmit. Sokszor megfordult a fejében, hogy vonzódásának személye egyszerűen nem érez iránta semmit, de nem tudta elhinni, hogy ennyire félreértelmezte volna a jeleket. Ezért ahányszor bármi közeledés megismétlődött, az mindig felkavarón és összezavarólag hatott rá. De zavartságán a férfi egyszer sem kísérte át — pedig a lány nem szeretett volna mást, csak támaszt, esetleg válaszokat a kérdéseire. De soha nem értette meg, hogy "ha tegnap kellettem neki, ma miért nem? hiszen ugyanaz vagyok."
A lány múltja volt az összes szép és felkavaró emlék, bezárva egy ládába. Nem tudta, hogy a láda nincs elég biztonsan lezárva — a legkisebb impulzív hatásra minden ismét előjöhet belőle.
Aznap épp randevúra készült. Szépen kicsínosította magát, ahogy az illik. Egy jóképű fiatalemberrel találkozott, egy jónevű étteremben. Indulás előtt még volt pár perce, ezért leült a nappaliban az üveg dohányzóasztal meletti fehér bőrkanapéra, hogy elfogyassza indulás előtt a jégszekrényből kivett jeges teáját. Megcsodálta, amint a pohár külső fele bepárásodik és gyöngyözni kezd.
Az este fantasztikusan sikerült, a vacsora tökéletes volt, a partner kifogástalan: udvarias, kedves és barátságos. Úgy alakult, hogy a lány elhívta megmutatni neki a lakását. A lépcsőházban mintha látta volna a szemközti lépcsőn Őt elsuhanni, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Bent tovább folytatódott az ismerkedés, csak beszélgettek a világ dolgairól. A lány úgy érezte, hogy talált valaki értékeset. Bár nem érezte a bizsergést, sem gyengéd érzelmeket, remélte, hogy ezzel a férfival kialakulhat valami hosszabb távú kapcsolat.
A beszélgetést a csengő szakította meg. A lány kiment ajtót nyitni, és legnagyobb meglepetésére Vele találta szembe magát. Igazából a két perces beszélgetés alatt nem derült ki, miért is jött, a lányban teljes káosz volt minden mondat, amit a látogató elmondott. Már épp csukta volna be az ajtót, mikor a lakásból előjött a vacsoratárs, és feltűnő érdeklődéssel kérdezte, ki volt az. "Az első emeletről egy régi barát" . Még be sem fejezte a választ, — épp ekkor járt a lépcsőfordulóban — mikor az impozáns partner-jelölt egy pisztolyt kapott elő, és utánalőtt.
A lány meglepődve és kétségbeesve nézett csodáltja után, aki féltőn visszanézett még rá, és futásnak eredt. Ebben a pillanatban két újabb lövés hallatszódott, melynek forrásai a lépcsőházban feltűnő két újabb alak voltak, akik Giorgio Armani fekete öltönyben és napszemüvegben, Gucci bőrcipőben tartották kezükben a fegyvert.
Az esti partner durván megragadta a lányt, és magával vonszolta. Mikor látta, hogy az aktív ellenállásba kezd, leütötte. Amikor magához tért, egy temetőbeli pavilonban találta magát a három maffiózó társaságában. A pavilon melletti fekete gránitsíron fehér rózsacsokor pihent. Félt. Nem tudta, hogy kik ők, egyáltalán nem értette, mit akarnak attól a férfitól, aki számára maga a csoda. Értett mindent: kihasználták. A vacsora csak ürügy volt, hogy az Ő közelébe férkőzhessenek. Itt állt három felfegyverzett férfivel, és tudta, ráosztották a csali szerepét. Rettegett. Nem akart meghalni. Remélte, hogy a Szeretett nem jön el.
De a sors nem hallgatta meg ezt a kérését. A temetői úton egy autó fordult be dinamikusan. Az ajtó kinyílt, és Ő kiszállt belőle. Egy oroszlán erejét sugározta magából, pedig csak rövid bőrkabátot, kopott farmernadrágot és Tisza sportcipőt viselt. A lány szerette az általa sugárzott erőt és biztonságot is, amely mindig körüllengte. Ebben a pillanatban az a bizonyos láda széttört, és a lány érezte, hogy többé már nem lehet visszazárni.
A Kiismerhetetlen belépett a pavilonba. A lány szíve félelemmel vegyes izgalommal dobogott torkában, és suttogva csak annyit tudott kérdezni: "Hát mégis eljöttél?" Érezte, hogy lassan egy könnycsepp gördül végig az arcán. A világ ködbe burkolózott körülöttük, amint egymás szemébe néztek. A férfi közelebb lépett hozzá, meleg tenyerét a lány arcára helyezte lágyan, és gyengéden letörölve róla a könnycseppet, szemén keresztül lelkének legmélyéig hatolva így válaszolt: "Eljöttem, mert kellesz nekem."
Hirtelen borzalmas zaj hallatszódott. A lány az előszobában találta magát a hófehér kanapén. A zaj ismét megszólalt. A csengő volt. A lány elaludt, a randevút erre az estére le is zárta. Pohara üresen állt a dohányzóasztalon. Felállt, kezdett magához térni. Mosolygott egyet, és míg a csengő harmadszor is ajtónyitásért követelőzött, végigsimította szép szatén kisruháját, ujjaival megigazította haját. Így nyitott ajtót, ahol meglepetésére álmának hőse szerepelt, aki megmentette a maffiózóktól.
Remélte, hogy ezalkalommal nem kell újra ládát építenie...
