Túl a szakmai gyakorlat felén. Felmerült bennem egy-két gondolat.

A soproni PFT-n most vannak újonnan felvett fiatalok. Következtetés: nekem itt mostanában biztosan nem lesz helyem.

Van egy technikus kb. egy fél éve. Jó fej, de amikor kiderült, hogy két évvel fiatalabb nálam, eléggé erőt kellett magamon vennem, hogy ne zuhanjak meg... Na nem mintha a megzuhanás nálam komolyabb hosszan tartó depressziót vagy szuicid hajlamot okozna. Többször előfordult már, amikor jobban belegondoltam, hogy velem egy idős — és mint kiderült, mostmár nálam fiatalabbak is — több éve dolgoznak, építgetik a jövőjük alapját, míg én az iskolapadban ülök, és csak elrepülnek felettem az évek. Aztán amikor majd kikerülök (még egy év), akkor lényegében hozzájuk képest hat éves lemaradásban leszek, teljesen nullán. Nem az zavar, hogy bíztam az eszemben, és a jövőmet a szellemi tőkémre alapozom, hanem mind inkább az, vajon megéri-e hat év? Az nagyon sok. És azt is figyelembe kell vennem, hogy amikor végzek és lesz állásom, egyáltalán nem fogok többet keresni náluk. Akárhogy is nézem, kezdő mérnökfizetés kb. százötvenezer. Többszázezres fizetéshez kapcsolatok kellenek, ami nekem nincsen. Legalábbis nem azon a szinten. Ilyenkor jön minden értelmes embernél a "na igen, de hosszú távon mégis csak egy diplomával kezdesz, ami egyáltalán nem mindegy" indoklás, amire én annyit kérdezek: mikor láttak utoljára olyat, hogy valaki alulról indul, és a végén valahol a vezetőségben köt ki? Persze megint csak a fizetés oldalát nézem a dolgoknak, de ilyen ez a kapitalista XXI. század; a pénz beszél. Annyi mindent szeretnék, és minél közelebb vagyok hozzá időben, annál inkább érzem, hogy maradok a középszerűben, hiába az ambícióim. Mennyiszer hallom azt is, hogy "ha Neked nem is fog sikerülni, majd a gyerekeidnek jobb lesz, mert te biztos hátteret nyújtasz nekik". De valljuk be őszintén: kit érdekel, hogy mi lesz a gyerekeimmel? Én most akarok élni, magamnak akarok jó életkörülményeket — amibe aztán természetesen belekerül a következő nemzedék, de nem ők a cél. Én ennél önzőbb vagyok.

A fiatal gárda mérnök tagjai a hidász és a szakaszmérnök. Tavasszal vették fel őket. Mindkettőjük esetében igaz, hogy az álláshirdetés öt éves szakmai tapasztalatot írt elő, amivel egyikük sem rendelkezett, de hogy versenyben maradjanak, alacsony bérigénnyel rukkoltak elő. Bejött nekik. A hidász nekem kicsit fura egyéniség, de nincsen vele semmi gond. Amúgy az apja is hidász, tehát azért ha papíron nincs is meg az az öt év, valójában egész sokat látott. Vasút iránti elhivatottsága nem igazán van, de a szakmáját úgy vettem észre szereti. Ez egy piros pontot jelent.

A szakaszmérnökkel viszont én nem vagyok megelégedve. Nem azért, mert teljesen sötét lenne, vagy képtelen volna minőségben megfelelően elvégezni a munkáját, hanem mert én úgy látom, hogy semennyire nem érdekli, amit csinál. Ez azért dühít, mert olyan helyen van, ahova akár én is kerülhettem volna (és itt sok a ha, de leginkább ha két vagy másfél évvel korábban végzek, ha ötéves képzésben végzek, stb.). Egyáltalán nem értem a kiválasztási rendszert sem, illetve hogy a humán hogyan szelektált. Vagyis de, értem, sajnos. Annyi ismerősöm van, akik elkötelezettek a vasút iránt, akik szeretik, és tényleg előrébb akarják vinni a vasparipa ügyét, és akkor azt kell látnom, hogy a friss felvételes teljesen közömbös. Elkeserítő. Tényleg ennyivel fontosabb, hogy kevesebbet kelljen kifizetni, mint az, hogy valaki szívvel-lélekkel, magát 110%-osan az ügynek szentelve végezze a dolgát? Illene megfontolni, hogy hosszú távon vajon melyik éri meg jobban.

Eszembe jutott, amit anyu mesélt: A START-nál (pl. jegyvizsgálók) minőségi cserét hajtottak végre, ami azt jelenti, akinek nincsen érettségije, elküldjük és helyettük érettségizett fiatalokat állítunk a közösségi közlekedés szolgálatába. A minőségi csere olyannyira minőségi lett, hogy az addigi vasúti légkör teljesen odalett. Vannak közöttük barátok, meg haverok, de nem jellemző az az összetartás, közös szellem, mint annak előtte. Kicsit olyan, mintha most a GYSEV ugyanezt csinálná.

Egyelőre ennyit osztok meg. Összességében nem valami rózsás a helyzetem. Jó lenne legalább annyit keresni, mint egy mozdonyvezető. Álmodik a kisleány...