Tegnapelőtt ismét nagyon szerettem az időjárást, ugyanis másodjára sikerült neki meghiúsítani egy nagyon várt és szorgosan tervezett ütemezett programot. A legjobb, hogy anyu már hét elején megmondta, vasárnap rossz idő lesz, de a csütörtök éjjeli programot nem tudtam áttenni máskorra, mert nem én határoztam meg, és a szakmai fejlődésemnek meg igazán jót tett. Szóval emiatt pénteken vizes programra (és úgy mellesleg másmilyenre is) teljesen használhatatlan voltam. Ráadásul szombaton olyan kánikula volt, hogy hirtelen felindulásból hagytam itthon a vendégsereget és vonatoztam le a Velencei-tóra mártózni egyet. Annyi embert sem láttam még a Tavon! Hazafele úton meg attól féltem, hogy a FLIRT túlterheltség miatt nem fog továbbközlekedni, mivel az utassűrűség a Nagy Piros Villamoson vetekedett egy csúcsidejú 7E járatéval... De azért +55' sikeredett neki Kelenföldig...

Szóval ott tartottam, hogy vasárnapi fürdőzés elmaradt. Ennek ellenére hiába szeretnék én még így is találkozni régen látott szeretett emberkémmel, ha az hajlandóságnak elég csekély jelét mutatja aprócska icipicike lényegtelen problémák (mint időjárás) áthidalására... Így tettem eleget az eredetileg aznapra tervezett látogatásomnak Andrisnál.

Furcsa volt kicsit nála lenni. Kicsit Macbolondította a szobáját, de nem ez volt a legsarkalatosabb. Fanni épp nem volt otthon, de valahogy mégis ott volt a jelenléte, a kisugárzása. Egy sál itt, egy táska ott... Mind szerves része annak a közegnek, olyan természetesen, annyira egyszerűen. Én ezt el sem tudtam annó képzelni. És aztán meg még azon lepődtem meg (bár a korábbiak után egyáltalán nem tudom, miért), hogy az egyik szekrény Fannié. Mármint az ő holmijai vannak benne. Egy kapcsolat sem hibátlan, az övék sem, de valahogy mégis kívülről az jön le, jól megvannak és boldogok a maguk tökéletlenségében. Lassan már két éve. Kívánom nekik, hogy legyen még sokszor kettő boldog közös évük.

Ám ettől kicsit elveszettnek éreztem magam. Mármint a ruhásszekrény meg a Fanni-sugárzású Andris-szoba kissé elszomorított. Hol vagyok én még attól, hogy valakivel összeköltözzek?! Pedig szerintem elviselhető vagyok... (Legalábbis én már több mint 23 éve élek magammal, és eddig minden nézeteltérést sikerült békés eszközökkel rendeznem.) Továbbá az évek folyamán már rámragadt a rendszeretet is, a háztartási zsémbesség...

Aztán rám nehezedett a nap súlya, hogy mennyire nem ilyennek lett tervezve. Aztán meg ismét ott tartottam, hogy van, ami nem változik. De hát mindenki maga tudja, mit csinál vagy nem csinál — vannak dolgok, amiket nem lehet erőltetni, és vannak dolgok, amikre mindenkinek magának kell ráébrednie. Nehéz ezt kimondanom és leírnom, de vannak menthetetlen emberek. Legalábbis olyanok, akiken én nem tudok segíteni. Néha én is ebbe a kategóriába tartozom. Szóval pontosan úgy éreztem magamat, ahogy azt Rúzsa Magdi énekli: én mennék, de valami visszahúz. Mert egyszerűen mégis képtelen vagyok elfogadni, hogy valakin ne lehessen segíteni.

Kicsiny eszecském továbbpörögvén, belém csapott a felismerés: Nem emlékszem, mikor ébredtem utoljára úgy, hogy egy dal járt volna a fejemben, amit aztán joggal nevezhetek A nap dalának. Vagyis mégis emlékszem... Ködösen, homályosan a távolban... Valamikor régen... Hiányzik az az érzés...

Valami... hiányzik...