Szóval zsörtölődhetek, hogy szerintem a macska nem lakásba való, de azért jól elvoltam vele. Meg ugye mint kiderült, az én szavam nem sokat számít, tehát ahhoz sincsen közöm, hogy visszakerültünk a normális kerékvágásba. Anyu unta meg, és lett rá dühös. Vagy igazából nem tudom, mi baja volt vele, valószínűleg csak rosszkor volt rossz helyen, és rajta lett levezetve minden egyéb mérgesség. Így a macska lekerült vidékre, nevelőapám anyjához.

Azért csak megszerettem azt a kis gombócot - meg szerintem ő is engem, mivel mindig jött hozzám dörgölőzdködni meg dorombolni.

Nem szotyola, mogyoró vagy pisztácia — Tökmag. Így hívják.
Aki még nem értesült róla, annak megsúgom, miről van szó: kis családunk +1 taggal bővült. Mikor hazajöttem Bécsből, csak arra lettem figyelmes, hogy valaki kiabál a lábamnál: nézek le, és egy kiscica. Kicsit kiakadtam, mert három napig nem vagyok itthon, máris olyan fontos döntéseket hoznak, ami merőben megváltoztatja az életemet előreláthatóan az elkövetkező 10-12 évre minimum (és itt nem arra kell gonolni, hogy addig itt fogok lakni). Ugyanis hozhatnak haza a felnőttek nyugodtan akármit, de mégis én tartózkodom itton a legtöbbet — tehát rám szakad a szórakoztatásnak meg a takarításnak is a java macskaügyben mindenképp.. Legalább a látszatot kelthették volna, hogy az én véleményem is számít, például úgy, hogy megkérdeznek. Aztán ha nem is veszik figyelembe, akkor is, legalább megmondhattam volna, hogy egy macska szerintem nem lakásba való, főleg nem olyan helyre, ahol egyrészt csonttá fagy (mert a szobába nem lesz beengedve), másrészt meg halálra unja magát a magányban. És most szívesen mondanám, hogy nem az én dolgom, de (sajnos-nemsajnos) az enyém is. Azért remélem nem fog megfagyni.

Úgy érzem, megérdemlem, hogy külön bejegyzést tegyek a sikeres nyelvvizsgám örömére. :) Csak mert nagyon örülök, hogy a netes eredmény valóban igaz volt, és végre kézhez vettem a sötétzöld keményborítos okiratot. Azért ez sem ment akadálymentesen, mert nevem nem szerepelt az átvételi aláíráshoz nyomtatott listán, így az utolsó sorba kézzel lett odapingálva, de azért megvan.
Nem kell még egyszer gratulálni, csak dicsekedek. Fogadjátok el. :P

Korábbi hasonló című bejegyzésem egy roppant sikeres sziltan ZH-ról számolt be. A mostani egy közel ugyanilyen hidrológia II. ZH története.

Minden kedd reggel kezdődött. Felébredtem olyan dél tájékán, és nem nagy örömmel tapasztaltam, hogy cudarul vagyok. Valamit reggeliznem kellett volna, bár ezt inkább csak a szokás diktálta, mint az éhségem. Lassan, óvatosan összeszedtem magamat darabjaimból, hogy valami étel után nézzek, de az ebédlőbe érve annyit tudtam tenni, hogy letettem a bögrémet az asztalra, és visszamásztam az ágyba. És itt fel is adtam a táplálkozás utolsó reménysugarát. Aludtam tovább, mint akit fejbevertek. Fél négy körül azért már bekukkantott az éhség is, de mivel annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam kimenni a konyháig, megváltásként vártam a 4 órát, hogy anyu hazaérjen, és adjon valami szilárdat és folyékonyat egyetlen csemetéjének.
Persze láz, torok- és fejfájás, tompaság, meg minden ami ilyenkor kell. Tanulni nem nagyon sikerült. Azért estére jobban lettem, de hiába aludtam egész nap, csak álmos voltam. Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy tanuljak a tegnapi hidro ZH-ra. Éjfélig próbáltam beleerőltetni a fejembe a tudást.

Tegnap reggel már jobban ébredtem, normális időben. Mivel nem voltam annyira gyenge meg olyan nagyon rosszul sem, egy reggeli tusolással és hajmosással próbáltam valami egészséges színt adni magamnak — a forró víz a legjobb bőrpirosító. Persze hiába mostam hajat, szegénykém maradt ugyanaz a csúnya szürke árnyalat, semmi csillogás.. Van aminek a forró víz nem elég.. Aztán leültem tanulni, hiszen este ötkor lesz a megmérettetés.
Persze azért sikerült alkotnom valamit, ami remélem nem hagy maradandó nyomot: Valahogy olyan szerencsétlenül tüsszentettem (állva), hogy megrándult a derekam, aminek következtében egész nap szenvedtem, és még mára is maradt belőle, de szerencsére csak egy kevés.

Mivel az orvos délután rendelt 13.30-tól, és hosszú hétvége lesz, anyuval megbeszéltük, hogy akkor bemegyünk fél kettőre, íratunk valami gyógyszert ha netalán hétvégén beütne a krach, visszafele elérem a hármas vonatot, amivel legkésőbb 16.15-re benn vagyok az egyetemen. Ez bőven időben. Persze aztán ahogy az lenni szokott: ember tervez...

Az orvos 13.50-kor még sehol nem volt, és voltak előttünk öten. Mondtam, hogy nem várok tovább, mert nem érem el a vonatot. Rendben. Elindultunk vissza — persze amikor kiléptünk, akkor jött meg a doki, de akkor már úgyis mindegy volt. Otthon volt még a vonat indulásáig 20 percem. Szépen csináltam egy bögre langyos kakaót, ettem egy keveset, és magamhoz vettem egy kis elemózsiát az útra.

Lementem a vonathoz. Már akkor nem tetszett a dolog, amikor megláttam, hogy egy cirmos áll az ötödiken. Ahogy beléptem a forgalmiba, azt tapasztaltam, hogy szegény szolgálattevő mint a mérgezett egér, futkos összevissza, csörög egyfolytában a telefon. Majd +20-szal megjött a szembevonat. Elmeneszti, utána volt egy kis nyugi. Kérdezem, mi van, az enyém is késik, igaz-e. Telefon fel, kérdezi Iváncsát. Majd közli, hogy majd csak a 4 órási pécsire számítsak, mert amit most küldött el, annak kellene visszajönnie (ugyanis nem +20, hanem +80), de ez még megy le Dunába, s majd csak utána fordul. Remek, gondoltam magamban, ezt a ZH-t buktam, mert már 15.15 van, ötig nem érek fel a négyessel.

Megyek vissza  lakásba, net be, buszmenetrend kukkol. Busz indul 15.29 érk. Népliget 16.40, aztán indul 16.04 érk. Népliget 17.00. "Tetszik". Van 10 percem kiérni a 6-osra. Persze lehetetlen. Utána meg már felesleges is elindulni.
Próbáljuk hívni a Szomszédot, mert mintha itthon lenne, hogy dobjon ki kocsival a buszmegállóhoz. Természetesen foglalt. Padlásra fel, át a szomszéd lépcsőházba. Addigra anyu eléri telefonon is. Kocsiba be. Buszt nem látjuk. De csak kedves mosolyom van nekem, Szomszéd átvitt Érd alsóra kocsival, mondván arra több vonat van, meg ott a buszpályaudvar is.
Ugye én nem szeretek autózni, csak egy ember mellett nem félek, arról meg nem tehetek, hogy mindig minden látszik az arcomon. Szomszéd néz rám: 'Félsz?' 'Háát.. Neeem... Csak nem érzem magamat biztonságban...'

Érd alsón a forgalmista mondta, hogy ami ki van írva 16.05-re, az +5-tel jön, de inkább menjek busszal, mert a vonatok ha állnak Téténynél, akkor azzal sem leszek előrébb.. Végülis igaza van. Következő busz 16.00-kor Kelenföldre. Remek! Még van 10 percem, addig veszek jegyet, meg bérletet. Megvolt. Csakhogy az a busz sem indult el négykor. Mellesleg fogalmam sem volt, mennyi idő busszal Kelenföld..

Elindulunk az aszfalton, gumikerékkel. A busz fű, fa, bozót, bokor — megáll. Ráadásul végig Diósdon keresztül az összes megállóban. Semmi értelme a távolsági buszoknak. Ez járt folyamatosan a fejemben. Hülye útvonalakon megy, összevissza kacskaringózik meg keringőzik. Végképp nem értettem, miért vannak távolsági buszok. A vasút olyan egyszerűen köt össze két pontot! Még az utakat is hülyeségnek tartottam. Amiben az is szerepet játszott, hogy fogalmam sem volt, merre járunk és mikor érünk.

16.44-kor szálltam le Etelén a buszról. Volt még 16 percem ZH kezdésig. Fájós derékkal rohantam át a villamoshoz. 56-kor szálltam le Gellérten. Még 4 perc. Fel a másodikra, tompán, betegen, 'majd kettészakadok' érzéssel, és folyamatosan átkokat szórva kicsiny országunk azon polgáraira (hogy üszkösödne el tövig a kezük), akik Barosstelepnél 250m hosszon megszabadították hőn szeretett MÁV-unkat a bizberkábelektől. (El lehet képzelni a lépcsőn szembejövő meglepődött arcokat, amint meghallották egyáltalán nem kedves hangvételű litániámat.)

Beesek az előadóba, leteszem magam az első sorba, és megszólal Koris doktor, hogy akkor 4 óra, kezdjük. Csak valaki levegőt adjon! Persze valamiért én nem értesültem arról, hogy borítót meg mm-papírt kellett volna vinni. Így nem sok értelme volt rohannom sem. Főleg hogy diagrammot rajzolni egy A4 lap hátuljára — mivel pótlapot sem vittem — egy darab derékszögű vonalzóval... Persze gondolhattam volna rá, mert hidro I-en is nekünk kellett biztosítani mindent, de hol van már az első félév, ki emlékszik arra!
Kíváncsi vagyok, mennyire fog Koris bácsi leszidni, miután minden héten meglátogatom az irodájában, mert nem tetszik neki a lelkiismeretesen elkészített házi feladatom, és emiatt már név szerint ismer. Olyan érzésem van ezzel a tárggyal kapcsolatban, hogy hiába dolgozok vele egy csomót, soha semmi nem sikerül.
És ugye ha annak a 250m réznek nem kél lába, akkor 3/4 óra alatt még bőven be tudtam volna szerezni mm-papírt meg borítót akár 4-szer is! De így, hogy az utolsó pillanatban estem be...

Ez így sikerült. Utána még elmentem MR Kamarakoncertre, ami nem volt olyan rossz, csak a derekam miatt nem találtam a helyemet és sehogy nem volt kényelmes. Meg az egészségi állapotom sem volt elég fényes, hogy önfeledten átadjam magamat a komolyzene élvezetének, de azért nem volt rossz. Főleg Orbán György kamradarabjai. Azzal kellett volna zárniuk szerintem.

Este hazafele jó kis Bhv, amivel 11-re otthon voltam. Már majdnem nem is tudom, mikor utaztam mifelénk Bhv-val, mert annyi FLIRT jár, hogy amazokkal szinte nem is találkozok.

Hosszú volt a nap. És többnyire sajnos felesleges is.

Köszönöm a Szomszédnak az Érd alsóra való kijutásomhoz tett hozzájárulást.
Üzenem azoknak a (jelzővel inkább nem illetem, milyen) embereknek (?), akik ellopták a vezetéket, hogy találhatnának más szórakozást végre, mert többszáz embernek egyáltalán nem vicces, amit csinálnak. Ha meg a méhtelepre viszik mert pénz kell, akkor pedig DOLGOZNI KELL NEM LOPNI!

Van az úgy, hogy nem tudod mit akarsz. Aztán elhatározod magadat, úgy érzed, meg kell tenned valamit. És megteszed. Aztán rájössz, hogy úgy sem jó. De nem érzed, hogy rosszul tetted volna, és ha újra lenne esélyed ugyanúgy tennél, de valamiért mégsem jó sehogysem. Visszacsinálni nem lehet, mert a megtörténtet nem lehet nem megtörténtté tenni. Lehet nem is akarod. Valahogy mégis előrébb kell jutni. Vagy visszább. Vagy egyáltalán csak valahova. Majd az idő elrendezi, azt hiszem. Vagy az sem. És akkor csak a türelmetlenség marad. Ami nem jó — az elhamarkodottság sosem jó.

Az alábbi poszt egy a RendszerGazdámnak küldött levél.

Most iszonyú mérges vagyok!
Először is azért, mert teljesen meghalt a DVD meghajtóm. Egyszerűen nem pörgeti fel a diszkeket. Egy dolog, hogy karcolta őket. Ezt megoldottam azzal, hogy a sorozatos DVD-m addig volt benn, míg végig nem néztem mind a 12 rajta levő részt.
Tegnap este még néztem két Angelt. Semmi baja nem volt. Ma reggel bekapcsoltam a gépet, kimentem a konyhába, míg elindult, hogy iszok. Mire visszajöttem, addigra kidobta a DVD-t. Néztem, hogy ezt most miért... Visszatettem, és nem olvasta be, kidobta. Megpróbáltam másik diszket is, ugyanez volt az eredmény.

Továbbá, mivel ideges vagyok, ki akartam írni magamból a fórumon... Hadd ne mondjam, hogy nem találtam, hol lehet új topicot létrehozni. Nem bántásból de szerettem volna csinálni egy dühöngőt, amit elkezdtem volna gyönyörűséges kis irományommal.

Most nem azért, mert Veled van bajom, de rohadtul elegem van! Tudod direkt azért szántam 350 ezer forintot a laptopra, hogy az működjön rendesen, ne legyen vele gondom, és két év múlva is gépnek lehessen nevezni. Arról nem is beszélek, hogy mire visszafizetem, addigra kb. 600 lesz a vége, mert ez ugye már a saját szoc. prob., hogy nem születtem gazdag családba.

De az azért már nonszensz, hogy megveszem a gépemet, aztán koncentrikusan nyírja szét a lemezeket, azt megcsinálják, majd mire természetesen lejár a garancia, sugárirányban.. És mivel nem akarok másnak rosszat, csak a saját lemezeimet nyíratom szét... De hogy mostmár egyáltalán nem működik, teljesen ki vagyok akadva. NINCS 25 ezer forintom, de még 15 sem, hogy új meghajtót vegyek! Most ott tartok, hogy legszívesebben kidobnám az egészet az ablakon az esőbe, a vágányok közé! Csak hogy még rajta van a másfél év részletfizetés.. Ja, és ugye azt se mondjam, ha eladnám alaktrésznek sem tudnám belőle kifizetni a fennmaradó összeget...

Ennyit a kábításról. Nekem ezek után senki nem fogja beadni, hogy a presztízstermékek bármivel is jobbak lennének az olcsó kínai szutykoknál!

Én bolond, hogy bedőltem a kábításnak!

Ahhoz, hogy egy jó ZH-t írj, először is tanulnod kell (vagy szükséges beszerezni egy segédeszközt, de ez most nem az a szituáció). Aztán rá kell készíteni magadat, hogy most teljesítened kell, és jól meg kell csinálni a feladatokat, helyesen válaszolni a kérdésekre. Ahhoz, hogy garantált legyen az eredmény, legyen a beszámolandó tárgyból egy órád reggel, egy délután, melyben az előadás:gyakorlat aránya 1:1. Alaposan tervezd meg a napodat: reggel munka, délután iskola és ZH; rendezd el, hogy le tudj lépni időben stb.

Ha minden a terveid szerint alakul, akkor már csak az billenthet ki, hogy kapsz egy telefont, 'ilyen gyorsan végeztél a ZH-val?' 'Miért? Azt még csak 1 óra múlva írom!' 'Neem, neem. Délután nekünk van ott óránk...'

Na. Így kell lemaradni a mecha ZH-ról. Ez csak azért vicces, mert sziltan negyedszerre nem a legjobb érzés, de akkor sem a legkönnyebb anyagból kellett volna bérletet váltanom a pót ZH-ra. Tehát megint alkottam.

Így kezdtem meg az ötödik félévemet a BME-n.

Ahány ember, annyi lélek. Rendkívül sokat adunk a külcsínre, pedig valójában nincs olyan személy, akit az valóban érdekelne. Ha barátot keresel, vagy lelki társat, nem törődsz azzal, hogy milyen a kocsija, mennyi sminket ken magára, mekkora a szükséges minimális pénzcsiptető, vagy hány céggel rendelkezik. Ez mind másodlagos.

Az ösztönök azok, amik valóban meghatároznak bennünket, körvonalazzák életünket. Az ősi erő kötelez arra minket, hogy szeressünk — mint a lélegzésre, táplálkozásra, utódnemzésre, túlélésre. Lényegében maga a szeretés is vegetatív.

Mondhatja a Róka a Kishercegben, hogy "Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan", de ez nem így van. Amikor valami megérint, az már ott van az első pillanatban. Az érzés, a borzongás, a vágy hogy alaposan megnézd minden négyzetcentiméterét, minden egyes görbületet, hajlatot, szögletet; aztán már nem elég távolból nézni, szeretnél közelebb kerülni, érezni az illatát; később megérinteni; legvégül megízlelni. Az ember mindig többet és többet akar, s ha már valamiből kapott eleget, elkezdi azt megunni, és újat szeretne.

Biztosan emlékeztek Az ördög ügyvédjében Al Pacino tényfeltárására: "Nézd, de ne érintsd! Érintsd, de meg ne ízleld! Ízleld, de ne nyeld le!" Az egész életünk korlátokból, szabályokból, határokból építkezik. Éppen ezért létezik az emberi esendőség. A szabadság kívánalma hajt bennünket előrébb, Ovidius örök igazsága, hogy "Mindig a tilosra törekszünk és a megtagadottra vágyunk." Ezzel nem azt mondom, hogy mindenképpen szeretünk tilosban járni. Nem feltétlenül. De az cáfolhatatlan, hogy tilosban minden érzéked kifinomultabb, minden érzelmed intenzívebb.

Szeretni valakit sosem bűn vagy tilos — kivéve talán ha egyikőtök Capulet, másikótok pedig Montagu...
Sokan mondtak már sokfélét a szeretetről, hogy az feltétel nélküli, hogy "Ha szeretet nincs bennem [...] Mit sem érek" (Pál apostol levele a korintosziakhoz), stb. De ezek mind csak szavak. A szeretet egy érzés, amely belőled fakad. Ha meg tudod mondani, miért szeretsz valakit, akkor már rég nem szereted igazán. A szeretet éppen a maga megfoghatatlanságával lesz teljes. Persze vannak dolgok, amik tetszenek, amik különféle érzéseket váltanak ki belőled, de szeparálva nem jelentenek semmit. Együtt, a maguk szinergiájával változtaják a másik embert igazán fontossá számodra, részeddé.

Szeretni valakit sosem bűn. De nem elég tudni, hogyan szeresd a másikat, tudni kell hagyni is, hogy szeressenek.

Szép nap volt. Estére járt már, mikor belépett az ajtón. Végre hazaért a munkából, és ez jó érzéssel töltötte el. Belenézett a tükörbe, elmosolyodott — tetszett neki az onnan visszamosolygó arc. Letette táskáját, kiskabátját felakasztotta a fogasra. Végre kiléphetett a csinos, tűsarkú, tűorrú, bordó, kígyóbőrt mintázó lakkcipőből, mely amilyen szexi, épp olyannyira kényelmetlen volt teljes napon át. De szereti viselni ezt a cipőt, mert úgy érzi, kihozza belőle az igazi nőiességet.

Szobájába lépve elégedetten tapasztalta minden nap a rendezettséget, harmóniát, és élvezettel töltötte el a napfény illata, mely egész délután átjárta a falakat. Ilyenkor már nem volt fény, csak a derű mámorító illata. Egyesével végiggombolta bordó selyemingét, helyébe lezser pólót vett. Hosszú combjának tövéig felvágott szoknyáját melegítőnadrágra cserélte. Otthoni szerelésében bekapcsolta fekete laptopját. Kívülről szecessziós motívumok díszítették, belül pedig hideg, fém touchpad. Beleborzongott és sejtelmesen elmosolyodott, ahogyan az ujja hegye a hideg fémhez ért. Lágy, pánsípos zenét indított, majd kimérten elkezdett készülődni a másnapra.

Elégedett, szép nő volt. Igazi főnyeremény. Minden reggel boldogan ébredt, kíváncsian várva, vajon mit hoz az előtte álló nap. Az élet minden momentumát szerette átélni a maga teljességében, mindennek megadta a módját. Éppúgy tudta élvezni a társaságot, mint a magányt. A legapróbb dolgokra is nyitott volt. Semmire nem mondott nemet, ami a legkisebb boldogsággal is kecsegtetett.

Míg előkészítette másnapra neccharisnyáját és ezüstszínű kisruháját, átélte a hátrahagyott nap boldog pillanatait. Csodás nap volt. A munkatársa reggel ismét kávéval fogadta — már másodszor a héten —, egy fontos üzleti partnerrel ebédelt, és sikeres megállapodással váltak el. De a nem tervezett események, melyek meglepetésszerűen történnek, mégis sokkal elevenebb érzéseket váltanak ki. Vele is így volt. Egy kedves régi ismerős volt, akit a sors aznap útjába sodort. Bár nem volt idejük megállni és beszélgetni, de a viszontlátás öröme, ami arcukra íródott, mindent elárult. Egy szerető pillantás és meleg mosoly nyomán boldogan sodródtak tovább életük folyamán.

Üzenet érkezett. Ő írta. Kedves szavakat tartalmazott, melybe minden sejtje beleborzongott. Érezte, amint átjárja a vibrálás. Lassacskán felmerült a találkozás. A nő szívében reménysugár gyúlt. Talán ő lesz, akire várt. Talán ő lesz, akire vágyott. Már korábban is gondolt rá. Úgy, ahogy azelőtt még soha senkire. A legváratlanabb pillanatokban bukkantak fel arcának vonalai a fejében. Víziói példa nélküli elevenséggel járták át érzékeit. Nem értette, hogyan lehet a képzelet annyira valóságos, mint egy emlék — pedig csak képzelet volt, nem emlék. Hányszor elképzelte, hogy ajka az övéhez ér! A képzelt puha, lágy, meleg érzés elgyengítette a lábát. Hányszor elképzelte, hogy ingét végiggombolva és finoman letolva róla ujjperceivel éppenhogycsak bőréhez érve végigsimítja kulcscsontját, felkarját!

Várva várta a közelgő találkozás napját. Minden napon, ami addig eltelt, és lehetséges egyáltalán, még szikrázóbb és tündöklőbb volt. Készítette és fényesítette a lelkét egy különleges ember számára, akit talán maradéktalanul boldoggá tehet— aki talán még ennél is boldogabbá teheti. Tudta, hogy holnap lesz a nap, ami talán mindent megváltoztat. Talán a holnap lesz, amikor vidám lelke rátalál a belső egynsúlyra, a nyugodt harmóniára is. Különös gondossággal, szertartásszerűen mosta meg hamvas bőrének minden négyzetcentiméterét. Alaposan megtörölközött, majd maga köré csavarta. Ünnepélyes, lassú mozdulatokkal bontotta ki derékig érő vizes haját. Kellemes illatú testápolóval adott kellemes illatot és csillogást bársonyos testének. Szép akart lenni. Szerette volna, ha már az első pillantásnál eldől a férfiban: "Igen, ezt a nőt akarom egy életen át. Vele szeretnék ágyba bújni minden este."

... csalódás

Felvirradt a nap. Tündöklő reménnyel figyelte a telefont, hogy megtudja, pontosan mikor találkoznak. Csak várt és várt. A nap eltelt, már estére járt. A remény helyébe csalódottság lépett. Majd düh. Nem azért, mert végül nem sikerült a személyes, hús-vér, meleg, fizikailag is érző és érezhető randevú. Csak az bántotta, hogy egyáltalán semmi üzenetet nem kapott. Nem akart ő indokot, csak egy tisztázó gondolatot, hogy "nem kellesz", vagy "felejts el", "mégsem akarok veled találkozni". Kétségeibe merülve, reményének szétfoszlásában sorvadva nézett az éjszaka rideg valósága elé: Ismét egyedül, magányosan bújik szatén ágyneműje hidegébe.

... boldogság

Felvirradt a nap. Tündöklő reménnyel figyelte a telefont, hogy megtudja, pontosan mikor találkoznak. Csak várt és várt. A nap eltelt, már estére járt. A remény egyre halványult. Kétségbe esve, egyre sűrűbben pillantott a telefonjára. "Talán meggondolta magát?" De hirtelen mégis megszólalt. Nem hiába várakozott, végül mégiscsak írt. Megvolt az időpont. Egy tizenhat éves lány izgatottságával és egy érett nő vágyával öltötte magára fekete harisnyakötőjét, miniszoknyáját, szépen dekoltált feszes blúzát. Haját lazán felkötötte, megtartva annak minden elevenségét, ám nyakának szép ívét mégis láthatóvá téve. Belebújt kedvenc tűsarkú cipőjébe, magához vette kistáskáját, és remegő lélekkel elindult.

Ő már várt rá. Ott állt a parkolóban, kocsijának autójának támaszkodva. Mindkettejük szíve majd kiugrott a helyéből. Érezték, hogy eljött az ő idejük. Végtelen és megmagyarázhatatlan, sugárzó tekintettel vesztek el egymásban. A nő a férfihoz lépett, szorosan átölelte, nem engedte el percekig, csak szívta magába annak eleven, megborzongató, feledhetetlen illatát. Hátán érezte az erőteljes kéz biztonságot sugárzó melegét. A férfi lehunyta szemét, és minden véredényével átélte a nő kellemes illatát, nyakszirtjén lüktető lélegzetének ritmusát.

Azon az éjjelen egyikőjük sem egyedül bújt az ágynemű hidegébe. Azon az éjjelen mindketten boldoggá lettek. Azon éj után még sok ilyen éjjel következett...