Az elmúlt héten leneveltem a napi 16 órás függésemet a netről. Na nem mintha sok választásom lett volna ha át akartam menni a vizsgákon..

Az elmúlt héten sok dologgal lett bővebb a tudás-zsákom. Ezek közül persze a legtöbb senkinek nem újdonság, és én is hallottam már róluk, de azért így ömlesztve a nyakamba zúdulva kicsit hirtelen ért.

• Rá kellett döbbennem akarva-akaratlanul, hogy a szorgalom nem mindig kifizetődő.
• Megtapasztaltam az igazságtalanságnak pozitív és negatív fuvallatát is, ami ráébresztett arra, hogy ne akarjak én olyan átkozottul becsületes lenni, még akkor sem, ha minden porcikám követelőzik érte.
• Egy bizonyos személy, akit eddig ha nem is hibátlannak, de megfelelőképpen emberségesnek és igazságosnak tartottam, egy huszárvágással elvesztette szimpátiámat. Mindenkinek lehet rossz napja, persze, de kevés dolog van, ami jobban felidegesít az igazságtalanságnál.

A sikertelenség és az igazságtalanság szinergiája komolyan beleültette a csírát a fejembe, hogy tulajdonképpen mit is akarok én az egyetemen egyáltalán. Nincs szükségem arra, hogy a munkám, szorgalmam és tudásom ne azt kapja, amit érdemel. De, ahogy sokan mondják mostanában: ilyen ez a popszakma.

Közlemény:
Jelentem 4 félév után sikeresen teljesítettem a 6 kredit értékű szilárdságtan tárgyat elégséges osztályzattal.
Erre is azt hittem, hogy ha majd egyszer sikerül, akkor örömtáncot járok, és bennem lesz az érzés, hogy szertartásosan laponként szaggassam darabokra a sziltan könyvet, de most mégis olyan üres az egész. Semmi öröm, semmi megkönnyebbülés, csak némi kesernyés íz a számban, hogy én ezt már ennél jobban tudom, csak nem érdekel senkit. Valójában engem sem.

A hét további részében SENKIVEL nem vagyok hajlandó többet az egyetemről beszélni.
 

• a munkaviszonyból származó jogokat és kötelezettségeket, ezek gyakorlásának, illetve teljesítésének módját, az ezzel kapcsolatos eljárás rendjét;

• a kollektív szerződést kötő felek közötti kapcsolatrendszert. (Mt. 30.§)

Azért van valami, amit én nem értek. Miért nem lehet a különböző szakszervezetekkel különböző KSz-t kötni? Mert a fent említett Mt. 31.§ szerint én ezt is megengedhetőnek tartom. Persze nem vagyok jogász..

Nekem nagyon tetszik — bár az album verzió eléggé elhibázott. De így egyszerűen zseniális!

Minap betévedtem a Restibe egy könnyed kis esti sörözgetésre :D Megkérdezték, ki fia-borja vagyok, és válaszoltam töredelmesen, hogy majd ha nagy leszek, akkor végtelen párhuzamosokat fogok tervezni. Amire megkaptam ezt: "Hát üdv itt a sörözőben! Nálunk csak leépítik a vasutat, úgyhogy nem rosszindulatból mondom, de lehet h rossz pályát választottál." Nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon, mert jött az magától. Csak meglepődtem magamon, hogy ez bennem mennyire letisztult formában van jelen. És elgondolkodtató, hogy eddig miért nem tűnt vajon színre?

Aki vasutat választ, az nem azért csinálja, hogy jól keressen.
A vasút egy életérzés. A vasút az igaz szerelem.
Számomra pedig maga az otthon.

Ezt a videót én nagyon sokáig kerestem annó, és nagyon sokára sikerült megszereznem végül. Azóta felkerült Youtube-ra is. Az első vonalbezárásokról/ra készült. Nézzétek és élvezzétek. Vagy szomorkodjatok. Ugyanis szerény véleményem szerint ez egy zseniális videó lett (nem tudom, ki vágta össze, de köszönet neki). Nagyon elkapta azt a melankolius hangulatot és érzést amit sok vasútszerető érez a magyar vasút helyzetével kapcsolatban. A zenéért meg külön dícséret.
Csak szerettem volna megosztani Veletek is. Ennyi beszéd azt hiszem bőven elég volt.

Végnapok

Vége a tavalynak, és már második napja idént írunk.

Ha végig kellene gondolnom, mi történt tavaly, akkor nagyjából kimerül abban, hogy V.I.P. váróbeli munka a Keletiben, egyetem, szakmai gyakorlat, nincs-nyár, nyelvvizsga, Bécs, egyetem.
Persze azért gazdagabb lettem néhány nagyszerű emberrel, amit egyfelől Istinek, másfelől meg a VU-nak köszönhetek.

Két fontos döntést is meghoztam, pontosabban ugyanazt kétszer: nem mentem dolgozni. Egyszer, sajnos nem is annyira sokára ezen majd változtatni kell, mert egyre lehetetlenebbnek érzem anyagi létem és vegetálásom. Az pedig történelmi pillanat lesz, mikor átlépek az aktív munkaképes korúak passzív táborából az aktívba, mert tudom, hogy többet nem kerülök vissza.

Bécs

A szakmai gyakorlatot valahogy csak végigcsináltam, annak ellenére, hogy voltak napok, amikor azt hittem, ennek sohasem lesz vége. Szakmai gyakorlatom csúcspontja volt (azon kívül, hogy itt is beloptam magam egy informatikus szívébe és még egy jó emberrel gazdagabb az ismerettségi- és szeretet-palettám), hogy a két Főnököm, akik azért a 14 hét alatt nem hagyták, hogy unatkozzak, nagyon kedvesek voltak, és búcsúztatónak megajándékoztak egy bécsi egyéjszakás szállásfoglalással az ottani belvárosi Mercure Hotelben, és hozzá elegendő zsebpénzzel. Ez egy olyan momentum volt, amit nem fogok elfelejteni. Bizonyosságot nyert, hogy nagyon jó munkaerő vagyok. És Főnök így még nem hatott meg.

Néhány kép, amit ottan csináltam.

Egyébként sem voltam még soha Bécsben. Október 30-31-én voltam kinn másodmagammal. És nagyon hideg volt. Kényelmesen megnézegettünk néhány dolgot (Kunsthaus, Hundertwasser-ház, Rathaus, Parlament). Az utcák, akkor még jócskán a vásárszezon előttiség miatt, teljesen üresek voltak. Csak a Mariahilfer a kivétel, természetesen.

Persze a Josefshofban kicsit meglepődtem, mikor kifizettették velünk a reggelit, mert sikeresen nem olvastam el rendesen a rezervációs levelet, hogy az nem foglaltatik a szobaárban, dehát kellett valami igen nyomós emlék is. :) Itt jegyzem meg, hogy hotel-tapasztalatom sem nagyon van, nemhogy ****Hotel-tapasztalatom. Először kicsit többet vártam tőle, de aztán így utólag jó volt ez így. Azon túl, hogy magától értetődően gyönyörűen vetett ágy várt minket, már nem kulcsot adnak, hanem hotelkártyát, ami ha bedugsz a panelba, nyílik az ajtó, és akkor lesz villany is.. A sok Mercure-os sampon-szappan-törölköző meg külön aranyos. És volt széf! Szóval élvezkedtem egy sort. Úgyse lehet tudni, legközelebb vajon mikor jutok ilyen helyre.
Csak Andrisnak készült az iMac-kép, hogy lássa, Bécsben az információszolgáltatás megrágott almával történik. :D

Schönbrunnból hoztam bögrét — lassan már bögregyűjteményt nyithatok, de valamiért olyan érzésem van, hogy bögréből sosem lehet elég —, meg 30 cm-es nagyon strapabíró vonalzót. Mert mi más kellhet egy (leendő) mérnöknek? Egyébként Schönbrunnt szépen kényelmesen sétáltuk végig, belül a hosszú túrát jártuk, amire azt mondták, hogy kb. egy óra, mi teljesítettük két és félszeres idő alatt. Hova kellett volna sietni?
Levontam a következtetést, hogy Sissy egy elkényeztetett hercegnő volt, és mai szemmel simán plázacicának mondanánk. Csak az a különbség, hogy nem ő járt a plázákba, hanem az az otthona volt.

Este találtunk egy relatív olcsó helyet, ahol megvacsoráztunk, hangulatos volt. És mennyei sacher-tortát adtak! Azután megnyaltam volna mind a 10 ujjamat, ha nem villával eszem!

A Hundertwasser-ház és a Stephansdom is csalódást okozott azzal, hogy nincsenek karbantartva. De most komolyan: Egy olyan nevezetességet, amit ennyi turista jön megcsodálni, miért nem lehet 2-3 évente lefesteni, illetve megtisztítani a mészkövet a korrodálódástól? A dóm egyszerűen gusztustalanul nézett ki, és felállványozva nemsokkal advent előtt.. Egyik ismerősöm nyáron volt kinn, és ő is állványozva látta a dómot.. Szóval lehet Bécs sok dologban jobb Budapestnél, de ez határozottan csalódás volt. Arról már nem is szólok, hogy ha a dómon belül középre szeretnél menni, azért fizetni kell.

A Dóm téren már megkezdték a karácsonyi feldíszítést, ami a sétálóutca felett függő hatalmas drótgömbökből állt. Gondolom szezonban világítanak, de így elég vicces volt. Kénytelenül is az jutott eszembe, hogy bikinis lányoknak fenntartott ketrecek lógnak a fejünk fölött. Azzal lett volna igazi! ;)

Az a két nap emlékezetes marad, és szép volt. De vannak azért dolgok, meg elképzelések, amiket következő alkalomra tartogatok.

Karácsony

 Idén is megvolt. Itthon nem ajándékoztunk, amire emlékem szerint még nem volt példa. De kaptam az égtől egy meglepetés-ajándékot egy meglepetés-embertől, akire valóban nem számítottam. Köszönöm neki. Lényegében ő villanyozta fel és töltötte meg tartalommal számomra az ünnepet — éppen a meglepetés erejével.

Évvégi találkozások

30-án sok idő után találkoztam Dióval. Jó volt látni, meg beszélgetni. És a csúnya zord párás, nedves, elég undorító időben nagyot sétáltunk, ami szintén jót tett mind a fizikumomnak, mind a lelkemnek. Csak hát 6.40-kor kelni vizsgaidőszakban! Felért egy kínzással, de minimum egy kegyetlenséggel. :) De nem bánom.

Szilveszter délelőttjén is korán keltem, hogy anyunak jobb napja legyen, elkísértem boltba, aminek köszönhetően aztán megalapoztam az egész napi kómásságomat, és nem segített az a két óra sem, amit délben aludtam.

Délután elindultam Pestre, hogy Istivel és a nyári Bogárd-napok alkalmával megismert néhány bartájával töltsem az estét. A vonaton érdekes utazópartner csapódott hozzám (mert miért is ne..). Egy majdnem 30 éves srác, akibe a sógora kellő mennyiségű alkoholtartalmú nedűt töltött ahhoz, hogy beszédes legyen, megosztotta velem az elmúlt egy-fél évének történetét. Valójában elég vicces volt így spiccesen. De hozzá kapcsolódik az évben az utolsó jócselekedetem: a srác nem akart jegyet venni, de vetettem vele. :D Gondolom ő ennek kevésbé örült, dehát én már csak ilyen vagyok. Szeressük a vasutat! Akkor is ha késik, vagy ha másfél órát fagyoskodunk a mínusz tíz fokban fedél nélkül!

Az este nem mondom, hogy nagyon tartalmas vagy mozgalmas lett volna, lényegében főztünk (pontosabban Gergő főzött) egy hatalmas adag spagettit, amit aztán hatan elfogyasztottunk. Jó volt újra látni és találkozni velük is. Remélem még lesz rá alkalom máskor is. (Ha megkapom a fényképeket, akkor azokat is majd feltöltöm.)
Én 11-kor olyan álmos voltam, hogy hazaindultunk.

Az éjfél Kelenföldön ért. A FLIRT vezére nagy lelkesedéssel, kürtöléssel üdvözölte a szolgálatban levő társát, amit mi nevetéssel díjaztunk, a kaller meg azon nevetett, hogy mi ezt észre vettük.
Maradék érdekesség a FLIRT szerinti dátum:

Fogadalmat nem tettem, mert nem szoktam. Meg egyébként is: én idén is mindent tökéletesen csináltam, akkor meg minek változtassak? Ti fogadkoztatok?

Remélem idén is olvastok majd. :)
És csak azért nem kívánok boldog új esztendőt, mert már elkezdődött. De ha Nektek attól jobb, akkor képzeljétek oda!

Ma rájöttem valamire. A rock segít átélni a fájdalmat, a Kispál a melankóliát (gyakran nálam okozója is :D ), de a trance és a dance (vagy nem tudom, én nem vagyok annyira tisztában a különbségekkel) ami kirángat belőle. Akárcsak ma 3 órás szenvedés után délután kettőkor engem az ágyból. :)

A lány mindig is szerette a szép dolgokat, ezért olyan helyre költözött, ami félig mesébe illett. Az épületen és azon belül is mindenhol az üvegfelületek domináltak, ami kristálypalotához tette hasonlatossá azt — habár mai szemmel lehet, hogy elsőre inkább egy bevásárlóközpont vagy irodaház jutna eszünkbe róla. De ő nem törődött a többséggel. Bármilyen felkavartan vagy zaklatottan is tért haza, a sima felületek, az üveg, a fény és csillogás harmóniája mindig megnyugtatta. Ezért otthona számára a béke szentélye volt. Ám ha valaki is megkérdezte tőle, miért költözött pont ide, csak annyit válaszolt egy félszeg mosoly kíséretében: "Mert egyszerűen szép." Nem tudta megmondani miért, csak így érezte. Habár nem ez volt az egyetlen indok, mégis mindenkinek elég volt ennyit mondania. Az igazi indokot viszont még ő sem merte bevallani magának.

Egyszerű teremtés volt, valóságos nyitott könyv. Aki egy kicsit is odafigyelt rá, könnyűszerrel felfoghatta minden gondolatát és érzését. Szeretett érezni, vágyni és mosolyogni éppúgy, ahogy minden apróságot a maga legjavában kiélvezni. Szívében melegség és szeretet lakozott; ha mégis felütötte a düh a fejét, annak is teljesen átadta magát, hogy aztán elmúlva még jobban szeresse annak indokát. Tette, ami örömet okozott neki. Soha nem mondott nemet olyan dologra, ami a legkisebb boldogsággal is kecsegtetett - éppen ezért lehet, hogy valamelyest  akár önzőnek nevezhetnénk.

A harmadik emeleten lakott. Sosem járt lifttel: minden délután felsétált a fehér-szürke márványlépcsőn, és keze végigsiklott annak hideg, krómozott korlátján. Minden délután megállt az első emeletnél, vetett egy pillantást a lépcsőházból nyíló folyosóra, és továbbhaladt. Az első emeleten lakott Ő. Ismerte, talán-sosem-volt időkből, de nagyon keveset találkoztak az utóbbi időkben. Valójában nem is beszéltek, mióta a lány belefáradt abba, hogy a férfi folyton összezavarta és felkavarta.

Nem volt tökéletes férfi. Mégcsak különösebben szép sem. A tökéletlenség volt az, ami összhangot sugárzott. A tökéletlenség volt, ami széppé tette — a lány pedig szerette a szépséget. Ez okozta, hogy megmagyarázhatatlan, kiirthatatlan és visszavonhatatlan vonzalom égett benne. Szerette a férfi világnézetét és világát. Olyan szemlélete volt a vilgáról és dolgokról, mint senki másnak. Egy olyan alternatívát épített fel, ami teljesen beleillett a mindennapokba, de mégis teljesen más dimenzióba helyezte azokat. Mint egy mese, egy külön birodalom, amit senki más nem ért, amibe senki be nem léphet. Csodálatos volt, és félelmetes.

Kettejük története már a múlté volt, de a lány szeretett visszagondolni az együtt töltött pillanatokra, ölelésekre, lopott csókokra. Hiányzott is neki, de továbblépett. Eltette magában szép emléknek. Miért? Mint mondtam, egyszerű lány volt. De amilyen egyszerű volt a lány, éppoly bonyolult volt a férfi. Vagy talán bizonytalan. Vagy egyszerűen csak a lány nem volt képes kiigazodni rajta. Nem tudta hova tenni, hogy hol érezte a félrfi felől vonzalmának viszonzását, hol nem. Elevenen élt benne a férfi szívig hatoló "kérlek-maradj-még" pillantása és "itt hagysz?" gyászos kérdése mikor egyszer hirtelen indíttatásból felkereste mukahelyén, és hónapokkal később ugyanez a duruzsolás kérte, hogyy "ne menj el, mert hiányoznál". De ugyanilyen eleven volt az is, hogy minden hasonló boldogságot okozó esemény után hosszú és fájdalmas csönd állt be kettejük kapcsolatában. Ekkor minden alkalommal a lány tehetetlenségében düh gyúlt, mert nem értett semmit. Sokszor megfordult a fejében, hogy vonzódásának személye egyszerűen nem érez iránta semmit, de nem tudta elhinni, hogy ennyire félreértelmezte volna a jeleket. Ezért ahányszor bármi közeledés megismétlődött, az mindig felkavarón és összezavarólag hatott rá. De zavartságán a férfi egyszer sem kísérte át — pedig a lány nem szeretett volna mást, csak támaszt, esetleg válaszokat a kérdéseire. De soha nem értette meg, hogy "ha tegnap kellettem neki, ma miért nem? hiszen ugyanaz vagyok."

A lány múltja volt az összes szép és felkavaró emlék, bezárva egy ládába. Nem tudta, hogy a láda nincs elég biztonsan lezárva — a legkisebb impulzív hatásra minden ismét előjöhet belőle.

Aznap épp randevúra készült. Szépen kicsínosította magát, ahogy az illik. Egy jóképű fiatalemberrel találkozott, egy jónevű étteremben. Indulás előtt még volt pár perce, ezért leült a nappaliban az üveg dohányzóasztal meletti fehér bőrkanapéra, hogy elfogyassza indulás előtt a jégszekrényből kivett jeges teáját. Megcsodálta, amint a pohár külső fele bepárásodik és gyöngyözni kezd.

Az este fantasztikusan sikerült, a vacsora tökéletes volt, a partner kifogástalan: udvarias, kedves és barátságos. Úgy alakult, hogy a lány elhívta megmutatni neki a lakását. A lépcsőházban mintha látta volna a szemközti lépcsőn Őt elsuhanni, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Bent tovább folytatódott az ismerkedés, csak beszélgettek a világ dolgairól. A lány úgy érezte, hogy talált valaki értékeset. Bár nem érezte a bizsergést, sem gyengéd érzelmeket, remélte, hogy ezzel a férfival kialakulhat valami hosszabb távú kapcsolat.

A beszélgetést a csengő szakította meg. A lány kiment ajtót nyitni, és legnagyobb meglepetésére Vele találta szembe magát. Igazából a két perces beszélgetés alatt nem derült ki, miért is jött, a lányban teljes káosz volt minden mondat, amit a látogató elmondott. Már épp csukta volna be az ajtót, mikor a lakásból előjött a vacsoratárs, és feltűnő érdeklődéssel kérdezte, ki volt az. "Az első emeletről egy régi barát" . Még be sem fejezte a választ, — épp ekkor járt a lépcsőfordulóban — mikor az impozáns partner-jelölt egy pisztolyt kapott elő, és utánalőtt.

A lány meglepődve és kétségbeesve nézett csodáltja után, aki féltőn visszanézett még rá, és futásnak eredt. Ebben a pillanatban két újabb lövés hallatszódott, melynek forrásai a lépcsőházban feltűnő két újabb alak voltak, akik Giorgio Armani fekete öltönyben és napszemüvegben, Gucci bőrcipőben tartották kezükben a fegyvert.

Az esti partner durván megragadta a lányt, és magával vonszolta. Mikor látta, hogy az aktív ellenállásba kezd, leütötte. Amikor magához tért, egy temetőbeli pavilonban találta magát a három maffiózó társaságában. A pavilon melletti fekete gránitsíron fehér rózsacsokor pihent. Félt. Nem tudta, hogy kik ők, egyáltalán nem értette, mit akarnak attól a férfitól, aki számára maga a csoda. Értett mindent: kihasználták. A vacsora csak ürügy volt, hogy az Ő közelébe férkőzhessenek. Itt állt három felfegyverzett férfivel, és tudta, ráosztották a csali szerepét. Rettegett. Nem akart meghalni. Remélte, hogy a Szeretett nem jön el.

De a sors nem hallgatta meg ezt a kérését. A temetői úton egy autó fordult be dinamikusan. Az ajtó kinyílt, és Ő kiszállt belőle. Egy oroszlán erejét sugározta magából, pedig csak rövid bőrkabátot, kopott farmernadrágot és Tisza sportcipőt viselt. A lány szerette az általa sugárzott erőt és biztonságot is, amely mindig körüllengte. Ebben a pillanatban az a bizonyos láda széttört, és a lány érezte, hogy többé már nem lehet visszazárni.

A Kiismerhetetlen belépett a pavilonba. A lány szíve félelemmel vegyes izgalommal dobogott torkában, és suttogva csak annyit tudott kérdezni: "Hát mégis eljöttél?" Érezte, hogy lassan egy könnycsepp gördül végig az arcán. A világ ködbe burkolózott körülöttük, amint egymás szemébe néztek. A férfi közelebb lépett hozzá, meleg tenyerét a lány arcára helyezte lágyan, és gyengéden letörölve róla a könnycseppet, szemén keresztül lelkének legmélyéig hatolva így válaszolt: "Eljöttem, mert kellesz nekem."

Hirtelen borzalmas zaj hallatszódott. A lány az előszobában találta magát a hófehér kanapén. A zaj ismét megszólalt. A csengő volt. A lány elaludt, a randevút erre az estére le is zárta. Pohara üresen állt a dohányzóasztalon. Felállt, kezdett magához térni. Mosolygott egyet, és míg a csengő harmadszor is ajtónyitásért követelőzött, végigsimította szép szatén kisruháját, ujjaival megigazította haját. Így nyitott ajtót, ahol meglepetésére álmának hőse szerepelt, aki megmentette a maffiózóktól.

Remélte, hogy ezalkalommal nem kell újra ládát építenie...

Nem akartam karácsonyos posztot, de a tapasztalatok szerint ezt mindenki szereti.
Tehát egy kis karácsonyi hangulat tőlem sok szeretettel:

Leontovics: Carol of the Bells — de csak mert angolul értem is

Szöveg:
Hark! how the bells, sweet silver bells
All seem to say, throw cares away.
Christmas is here, bringing good cheer
To young and old, (meek and the bold)
Ding, dong, ding, dong, that is their song,
With joyful ring, (all caroling)
One seems to hear words of good cheer
From everywhere, (filling the air)
O, how they pound, raising the sound
O'er hill and dale, telling their tale

Gaily they ring, while people sing
Songs of good cheer, christmas is here!
Merry, merry, merry, merry christmas!
Merry, merry, merry, merry christmas!

On, on they send, on without end
Their joyful tone to every home
(Hark! how the bells, sweet silver bells
All seem to say, throw cares away.)
Christmas is here, bringing good cheer
To young and old, (meek and the bold)
Ding, dong, ding, dong, that is their song
With joyful ring, (all caroling.)
One seems to hear words of good cheer
From everywhere, (filling the air)
O, how they pound, raising the sound
O'er hill and dale, telling their tale

Gaily they ring, while people sing
Songs of good cheer, christmas is here!
Merry, merry, merry, merry christmas!
Merry, merry, merry, merry christmas!

Utazásom története Zalaegerszegről Ercsibe.
Menetrend szerinti menetidő: 4h 47min
Tényleges utazási idő: 8h 30min

Az egész ott kezdődött, hogy havazik. Biztos ismeritek a viccet, amlyikben két hulló hópihe megvitatja, ki hova tart — egyik a téli olimpiára, másik meg Budapestre dugót okozni. Na igen, az szerintem is nagyobb móka. De az igazi vicc, hogy ez nem vicc, és nem csak Budapestre terjed ki, hanem egész kis megcsócsált rántotthús alakú országunkra. Bár ennek lehet az is az oka, hogy valóban csak Budapestre, de mivel Magyarország azon szerencsés helyzetben van, hogy ténylegesen központi székesfővárossal rendelkezik, az lebénítja az egész országot.

Tegnap este, mikor ugye már második napja folyamatosan esett a hó, jött a megérzés, hogy ha emberi időben haza szeretnék érni, akkor bizony el kell indulnom előbb. Ha a 10.00-kor induló vonattal menetrend szerint itthon lennék 15h-ra, akkor legkésőbb 17h-ra ez biztosan így is lesz.

Minden jól indult. +5-tel indultunk Nyugat-Magyarország nemcentrumából, és Bobáig ez csak +20 perc lett. Az ablakon kinézve szép havas táj tárult két szemem elé, amely fürdött a szikrázó napsütésben. Én tipikusan az az ember vagyok, aki utálja a telet, hideget, lucskos időt, szelet, vagyis mindent, mi nem napsütés és meleg. De a vonatozás alatt még én is megbékéltem vele. Néztem az őzikéket, amint a szántón keresgetik az élelmet, a fölöttük pocokra vadászó ragadozómadarakat, és egyszerűen szép volt. Ehhez persze kellett az is, hogy a fülkémben fűtés legyen, és meleg. Lehet mégis szeretem a telet. De csak addig, míg én bent, a hideg pedig kint.

Az a 20 perc egyáltalán nem zavart. Nem vagyok egy ideges típus a vasúti menetrend betartásával kapcsolatban, nekem úgyis sűrűn jár vonat haza Budáról. Áthaladtunk Zalán, a Dunántúli-dombságon. Azt hittem ha valahol, akkor itt lesz gikszer. De tévedtem.

Az igazi kaland Alba Regia után kezdődött. Az, hogy lépésben haladtunk, a pályaépítési munkák óta egyáltalán nem meglepő. Az sem, hogy meg-megállunk. Csak akkor támadt "valami-itt-nem-stimmel" érzésem, mikor már 20 perce álltunk egyhelyben. Kedves Kalauz (aki meglátván az egyes számot az igazolványomon, felhívta a figyelmemet, hogy a vonaton található ám első osztályú kocsi is), kb. 35 perc elteltével utastájékoztatott bennünket (rajtam kívül még két nő ült az adott kocsiban), hogy befagytak a váltók, Marton tele van, és bizonytalan ideig állunk. Én csak mosolyogtam. Mindezt Kápolnásnyéken. Legalább Martonig eljutottunk volna! Onnan nekem már csak 15 perc busszal, és otthon vagyok.
Telefon anyunak, aki épp Kelenföldön húzta az igát, hogy most mi van. Déli leállt. Martonból jönnek a vonatok +15-tel. Hm.
A két nő elment a vonatról egy harmadikkal, akiért lejött a fia Kelenföldről kocsival. Hogy egyesek milyen bizalmatlanok! :)

Egy óra állás után elindult a vonatunk. Martonon csak kettő percet tartózkodtunk. És itt követtem el az első hibát: nem szálltam le a vonatról. Kellett volna.
A vonat Érd alsó felé közlekedett. Jó érzés volt végre haladni. Legfőképp, mert nem volt mit csinálnom. Kápolnásnyékig tanultam, de ott aztán lemerült a laptopom, így csak ültem a vonaton. Aztán akkor kaptam ismét gyanút, mikor Budafok-Belváros után megálltunk a pályán. Gondoltam magamban, hogy ezt megtehette volna a megállóban is, mert már rég nem lennék itt. Még elkaphattam volna egy vonatot haza. Nem történt. Bemásztunk Albertfalvára, és a már jól ismert "a vonat bizonytalan ideig nem közlekedik tovább" szókapcsolatot hallva, újabb telefon anyunak. "Na, mennek felénk a vonatok?" "Hát egy 3/4 órája jött egy Dunából, szerintem a következőnek az megy vissza." Ez esett meg 15.30-kor.

Remek hír! Örülve másztam le a vonatról egy ELTE-s sráccal, hogy aztán célba vegyük a Budafoki Kocsiszin villamosmegállót. Gondoltam villamosra pattanva, pont elérem Belvároson a vonatot.
A peron végétől a villamosmegállóig kalandos kis út volt számomra, mert a nagy hóban az ágyazaton legalább 4x estem el — ez is egy ok, miért nem szeretem a havat meg a telet — mivel nem láttam semmit..

Anyu mondta, ha elindul a vonat Kelenföldről, akkor megcsörget. Teljesen nyugodt voltam, 16.03-ra kinn voltam Belvároson. Persze én nem tudhattam, hogy a vonat akkor már Hároson járt.. Valószínűleg valahogy összemosták a hangost Kelenföldön (ti is ismerhetitek, amikor elkezdenek bemondani egy vonatot, aztán az félbeszakad, és egy másikat mondanak be), és anyu egy komáromit hallott. Még hívott is, hogy hallott valamit, de aztán azt mondta, hogy a hangos hülye. Ez volt a 2. hibám. Ugyanis nem Belvárosra kellett volna kimennem, hanem 18-assal szépen be a Délibe.

De én Belvárosra indultam. A villamosról leszállva járatlan utakon, térdig hóban úsztam el a peronig, ahol ezután szépen türelmesen, énekelgetve, fel-alá sétálgatva, egyedüliként a megállóban vártam a vonatot, ami természetesen már árkon-bokron-elővároson túl volt. Háromnegyed öt körül anyu hívott, hogy állítólag az a vonat elment 15.55-kor, és jelenleg egy martoni meg egy fehérvári van a listán, szabolcsinak híre sincs, szerinte menjek el valahova a melegbe. Szinte még le sem értem a peronról, mikor láttam egy FLIRT-et befelé a Délibe. Na ez volt az a pont, ahol elszakadt a cérna. Innentől kezdve csak dühösen mondtam a magamét, a saját kis litániámat, saját magamnak. (Ilyenkor biztos viccesen nézhetek ki, mint egy méregzsák :D ). Majd be sem értem a villamosmegállóba, mikor ismét szól a  telefon, hogy hol járok, mert jön egy vonat nemsokára. Vissza a peronra.

De most komolyan? Ki az a hülye, aki menetrenden TELJESEN kívül indítja a vonatot, mikor már csak még 10 percet kellene váratni, hogy legyen ahhoz köze? Nem egyszerűbb kihagyottnak minősíteni, mint +50-nel elindítani, hogy aztán még bizonytalan ideig köze ne legyen a menetrendhez? Gratulálok, Főmenetirányító! (Persze, tudom, szerelvényforduló, blaa-blaa..)

Nem akartam mást, csak már otthon lenni. Annyira fáztam, hogy úgy éreztem, ezer és ezer tűvel szúrkodják a lábamat. Fájt a talpam, már fájt mind a 20 ujjam a hidegtől, és a majd 10 kilós hátizsákom (én legalábbis éreztem annyinak) húzta már a hátamat. Nem úgy terveztem, hogy azt majd egy órán át kell tartanom. Belvároson nemhogy fűtött, de még fedett váróterem sincsen. Ja, és az utastájékoztatást inkább hagyjuk ("a vonat Székesfehérvártól gyorsvonatként tovább közlekedik Nagykanizsára" — és ezt még bemondták kétszer. De hogy melyik vagy milyen vonat, azt nem tudtam meg. Egy darab vonat jött 10 perc múlva Székesfehérvár felírással, de az meg haladt.)

Újabb 40 perc álldogálás és fagyoskodás (mialatt még láttam a Zegről délben induló Citadella gyorsvonatot is elhúzni a Déli felé — hadd ne mondjam, milyen frusztráló volt, hogy még azzal is elértem volna ezt a vonatot) után végre megjött a dunaújvárosi vonat, 3 egység FLIRT képében. Felszálltam, csizma le, láb a radiátorra. A kesztyűmet eltávolítva komolyan aggódni kezdtem, hogy valaha életre fongak-e kelni az ujjaim, de amint láthatjátok, a karakter-kezelésem egészen helyreállt. Így értem haza 14.47 helyett 18.30-ra. Lelkiállapotomat szélsőértékre az hajtotta végül, hogy amint beléptem a szobába, hallottam, hogy még egy dunai érkezik az állomásra, és megy el. Most komolyan? Másfél óráig semmmi, aztán meg 5 perces követéssel kettő is? Normális ez?

3/4 órai forróvíz magamra-eregetése sem olvasztott fel teljesen, de V@kond blogbejegyzése megmosolyogtatta a szívemet meg a lelkemet, és sokkal jobb kedvem lett tőle (egyébiránt maximálisan igazat adok neki, hogy a közlekedés is extrém sporttá válik lassan, ha így folytatjuk), elmúlt az apokalipszis hangulatom, és lett kedvem leírni ezt is — ami nem lesz életem főműve, tudom, hogy nem szórakoztató és feleslegesen hosszú, de a frusztrációm ettől végleg elmúlt.

A történtekből levontam a tanulságot: Télen MÁV-val csak a hülye és a vasutas(csemete) utazik.

Megjegyzem, hogy ahányszor én Zegre megyek, ott mindig van valami bökkenő. Csak hogy párat említsek:

• Pétfürdőn időztünk egy órát, mert nyílt pályán meghalt előttünk egy tehervonat mozdonya.
• Elütöttünk valami szerencsétlent Tárnokon az útátjáróban.
• Székesfehérvár és Dinnyés között az ügyes mozdonyvezető beszaladt a szigetelés alá, és vártuk a segélygépet, hogy kisegítsen minket (szintén egyórás művelet, pedig Fehérvár nincs 10 percre sem).

Személyes meglátások:

• A tél nem is annyira rossz dolog, mint amennyire én ellenségesen bánok vele általában, ha otthon, egy meleg kandalló vagy kályha mellől, forró csokival a kezedben gyönyörködsz a kinti hóesésben. Vagy nem kell egy óránál többet kinn eltöltened.
• További előnye, hogy ilyenkor biztosan nincsenek monszunszerű 20-30 perces esőzések, amikor nekem az ablakban állva kell kivárnom a végét, hogy ne a teljes szobából, csak az ablak előtti fél méterről gyűjtsem össze a befolyt kb. fél vödörnyi mennyiségű vizet, mert beázok.
• További előnynek szokták még mondani, hogy felvenni még egy réteget mindig lehet, míg vetkőzni ugye egy idő után már nincs hova, de én a bőrömet még sosem akartam levetni magamról, szóval esetleg-akár-igazuk-is-lehet kategóriába sorolom.

Várok további javaslatokat, ki miért szereti a telet — vagy miért nem.

Legyetek rosszak, mert a Télapó már elment, és köztudott, hogy az év utolsó három hetéből nem nézi a rosszalkodást a következő évi virgács-osztásnál, és mert nyakunkon a karácsony, olyankor meg minek jónak lenni?!