A történet eleje itt olvasható.

Csodák Palotája

Miután a játékban is részt vettünk, és a srácok is megunták a keserédes gyógynövény-készítmény ízét (mely Danindak pajkosan csillogós zemet kölcsönzött egy időre :) ), elindultunk a Széchenyi-hegy felé egy millenárisos kitéréssel.

Ezer éve voltam utoljára a Csodák Palotájában, amikor még a Lehet térnél (?) volt.
Eme helyről Bence véleménye a legtalálóbb: "Milyen átverés, Csodák Palotájának hívják, miközben nincs benne egyetlen csoda sem." (Szabadon utána)
Gyerekekként eljátszogattunk a különféle csemegékkel, amit gimiben csak azért nem próbáltunk, mert a suli csóró beszerezni ilyen kütyüket. Andris meg Dani lendkerék-versenyeztek függőleges irányban saját testbedobással.
Az egy dolog, hogy tömeg volt, de azt át kell élni, ahogy a 7-8 éves gyerekek között náluk türelmetlenebbül vársz a sorodra huszonéves fejjel!
Szóval épp az erőfitogtatás ment, mikor egy hang a hangosban közölte, hogy 10 perc múlva beizzítják a Tesla-generátort (?). Naná, hogy megnézzük a legnagyobb cuccot a helyiségben, ami ráadásul nem is működik folyamatosan!
Erről azt kell tudni, hogy sosem fogod látni működés közben életedben, ha pészmékerrel rendelkezel.

A kezelő odasétált, és elkezdett mesélni. A hang ismerős volt. Ám a felvilágosodás Andrist érte. Jön oda, hogy "Vyca, tudod, ki  ez?" és aztán hebegés-habogás, majd kinyögi, hogy a Szertár videoblog atyja és anyja egyszemélyben, Zsíros László Róbert.
Szó szót követett, majd én lettem este az első ember, aki magáénak tudhatja RobiLaci autogramját. Nagyon aranyos volt: "Na ne, ilyet még nem kért senki.. Akkor én most elmegyek egy kevésbé zsúfolt helyre, mert ég a fejem.." És valóban vörösödött. :)

Ezek után végigültünk az Öveges teremben egy kb. félórás kísérletezgetést, amit nagyon élveztem. A blog életre kelt!

Széchenyi-hegy

Elégedetten és jókedvvel indultunk neki a Széchenyi-hegynek, azzal a szándékkal, hogy még egy éjszakai gyermekvasutazás belefér éjjel kettőig (ugye a karszalag formájú jegy csak addig érvényes — jéé, és most jut eszembe, hogy idén volt először karszalag >tavaly nem voltam, azt nem tudom<, eddig matricákat adtak, amit jól látható helyre magadra kellett ragasztani).
Egy képet nem lehet kihagyni: Andris áll a buszmegállóban, felteszi valaki a kérdést, hogy mikor jön a busz, és ahelyett, hogy tenne 3 m-t, előveszi zsebéből a sziPhone-t, és elkezdi azon böngészni a menetrendet. No comment. Régen még nem voltál ilyen lusta.. :P
Busz jön, felülünk rá, fel a hegyre. Leszállás.

A hegyen néma csend uralkodott. Az utcák üresek, kihaltak. Csak a gyűlöletes sárga fényű lámpák búgtak a fejünk felett. Átmegyünk a sínhez. Éjfekete sötétség. Akkor most lesz vonat? Vagy nem? Én már éreztem, hogy nem. Előkerül ismét Andris csoda-sziPhone-ja, és a kezembe nyomja, hogy beszéljek a MÁV DIREKT-tel, mondván én dolgoztam ott. Mi köze van ennek ehhez? Egyébként meg úgysem tudják. Miután érdembeli információt természetesen nem sikerült szereznem, de a busz közben visszafordult, a következő meg egy óra múlva, hát induljunk neki gyalog. Merre legyen az arra?

Két lehetőség: a hosszú, ámde kövezett, világos (ezek alapján nyugodt és kényelmes), vagy a rövidebb, sötét, erdőn átvezető (tehát izgalmas, és számomra hátborzongató) utat válasszuk? Bencét teljesen elragadta a vágy, hogy ő túrázni szeretne, mert az éjszakai túra JÓ! Dani meg szerintem mielőbb haza akart érni. Andrisnak meg nem volt kérdés, hogy a rövidebb utat.. Egyedül én ágáltam egy kissé a sötét erdőséta ellen. De ez nem csoda: Andris vezet, mert ki más? Más tényleg nem ismeri az utat, de azért Adris szeret köríteni, meg szépíteni.. Szóval lehet ő sem annyira.. Meg aztán ott volt az érzés, hogy nem feltétlenül érzem így magamat biztonságban.. :) De ez már csak így van. A fiúk leszavaztak. És mire nem jó egy GPS-es szifon!

Elidultunk hát kalandos éjjeli túránkon, lefelé, nappal is kétséges kimenetelű erdei ösvényen. Bevallom, én féltem, hogy eltévedünk, vagy megtámad valami. De kell ez is, különben nem izgalmas. Egy darabid Kisgólya kezét szorongattam, de aztán valahogy Bencéhez keveredtem.
Ha egy gyenge védtelen nő fél, kell a férfi támogatás, mert az úgy jó, és megnyugtató.

A lefele út aranyosan telt. Fanny nagyon elfáradt, és kissé nyűgössé vált, aminek következtében picit ideges is lett. Andris nyafogott, hogy csúszik a cipője (akkor miért is nem az aszfalt?), és a szokásos fáradtsággal járó idegesség. Bence meg Dani kitalált rémszituációkkal szórakoztattak, hogy milyen vicces lenne, ha most elénk állna egy vörös szemű hatalmas kutya és hasonlók.
Mondjuk az azért félelmetes, hogy amit Bence mondott, az úgy volt. Most nem tudok konkrét példát mondani azon kívül, hogy túráztunk, de akadtak még hasonlók. Annak minden esetre örülök, hogy a "lehetne előttünk egy mocsár" óhajod nem teljesült.

Örülök, hogy végül túra lett belőle. Kb. hajnali fél 4 táján értünk le Etelére. Ekkor még éjszaka volt. Ott váltak szét útjaink. Én még 4.20-ig Andriséknál időztem. Úgy voltam vele, hogy 20 percet kibírok, aztán kimegyek az első vonathoz, és hazajövök, saját ágyban alszok.
Amint Andris letette a fejét, már aludt is. Köszi Fanny, hogy kiengedtél. :)

Kelenföld hajnalban

4.20-kor elindultam az állomásra. Olyan volt a város, mint a Resident Evilben, mikor Mila Jovovich az első rész végén felébred, és kijön. Szürkület és sehol egy lélek vagy gép. Csak a pusztulás jelei hiányoztak (betört ablakok, vérfoltok, stb.). Kelenföldön, Budapesten, hallottam a madárcsicsergést! Varázslatos volt. És még az is jobb kedvre derített, hogy nem kell lemennem az aluljáróba ahol a csövesek alszanak a padon — bár a világosban már biztos elhúzták onnan a csíkot.
Az állomáson a vadiúj 1-2 vágányon vártam fél órát. A szemem előtt világosodott ki. Ezt mindig is szerettem nézni. Sokan odavannak a naplementéért. Valóban szép az is, meg vannak helyek, ahonnan szebbek (mint például az Érd bejáraton levő vasúti hídról nézve, ahhoz szinte semmi nem fogható), de a napfelkelte teljesen más. Én jobban szeretem a dolgok kezdetét, mint végét. Az ébredés is csodálatos dolog, ha szép a kép, amit az első ólomnehéz szemrebbenés belebbent a tudatodba.
Láttam megérkezni az első vonatot, amely tökéletes tompa pezsgést adott utasai lépéseinek visszhangjával egy üres pályaudvarnak, egy álmos vasárnapnak.

Köszönet

Nagyon örülök, hogy végülis elmentem az eső és az ébredési morconaságom ellenére. Az eddigi legjobb Múzeumok Éjszakája volt, és nem csak azért, mert kaptam autogramot Rb/Lc-tól vagy mert volt egy izgalmas kalandtúra benne, hanem mert az egész így lett kerek, együtt, Veletek.
Köszönöm, hogy velem voltatok és együtt lehettünk. Remélem a jövőben ennél rosszbb nem lesz.

Végszóként csak egy megjegyzés Andrisnak: Ilyen fantasztikusan, emlékeim szerint, még soha nem sikerült egyetlen szervezésed sem, nemhogy az, amelyiknél minden terv szerint ment (már ha volt ilyen egyáltalán, mert jelen pillanatban nem tudnék példát említeni). Tehát ha legközelebb is tervezel valamit (akár selejtesen vagy nemselejtesen, véletlenül vagy szándékosan), akkor csak és kizárólag ehhez mérten fogom értékelni! És ez most fenyegetés! :D