FIGYELEM! A következő bejegyzés tartalmazhat olyan gondolatokat, amiket esetleg rossz néven vehetsz. Ne vedd, nem célom senkit megbántani! És természetesen akinek nem inge..

Vagy az is megeshet, hogy a kettő között nincs is nagy különbség - talán azzal a kivétellel, hogy nekem azért valamilyen rögeszmés módon még mindig szándékomban áll valóban el is végezni. Bár az jó kérdés, minek...

Vannak dolgok, amelyeken az ember egyszerűen nem képes változtatni, ha beleszakad, akkor sem. És vannak, amelyek maguktól változnak. Természetesen megeshet, hogy mégsem igyekszem eléggé... Mindig megfogadom, hogy következőleg máshogy végzem el a dolgaimat, és odafigyelek, és ez még egyszer nem fordulhat elő velem, de hiába, a végeredmény ugyanaz: egyszerűen nem tudok kibékülni a határidőkkel. Annyi a dühítő az egészben, hogy egy elvégzendő feladat nem azért nem készül el, mert nem vagyok rá képes - mert tudom, hogy sokaknál jobban meg tudom csinálni! - hanem mert egyszerűen képtelen vagyok belegyömöszölni a fejembe, hogy mindennek határideje van. A lényegen természetesen nem változtat semmit, ugyanúgy sikertelennek és el nem végzettnek van nyilvánítva, teljesen mindegy hogy esetleg 60-80%-ban kész, és ez lehet akár tökéletes mérnöki megoldás is, mert befejezetlen. És ebben az eredményhajhász világban ez elég cudarul minősít engem.

Azért a gondolat ilyen esetekben ott motoszkál a fejemben: világ életemben nem csináltam mást, csak tanultam. Úgy gondoltam, ezt elég jól tudom művelni. 20 évig fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni magammal, és amikor rájöttem, majd belevetettem magamat teljes lelkesedéssel, sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy a körülöttem levő emberek már a legelején belefásultak az egészbe (láttam aki kb. már  harmadik héten olyan volt, mint akivel citromot etettek).  Pedig mennyivel tökéletesebb lenne a világ, ha az embert csupa másik boldog, vidám, lelkes egyed venné körül? (Ebből itt most mondjuk csak a lelkes kapcsolódik a témához.) Mert nem lehet egy egész életen át (sőt, még két évig sem) bírni, hogy mindenki elszívja az energiádat - amitől nekik nem lesz jobb, de neked kétségtelenül rosszul esik -, vagy éppen csak rosszalló-irigykedő tekintettel mered rád, ha jókedved van. (Vagy szimplán hülyének néz, hogy mi bajom..) Miért lett mindenki szürke? És ami a legfőbb: miért szereti mindenki a szürkeséget? Miért nem akar ezen senki változatatni? Miért van, hogy inkább hagyjuk a dolgokat úgy ahogy vannak, minthogysem valamit tegyünk ellenük vagy értük? Miért ragaszkodunk olyan helyzetekhez, amikben nem vagyunk maradéktalanul boldogok? Miért hozunk sokszor homlokegyenest ellentétes döntést ahhoz képest, amit valójában szeretnénk?

De végül a konklúzió: Ha az egyetlen dologról, amiben azt hittem elég jó vagyok, bebizonyosodik, hogy az tévedés, akkor mit kezdhetnék magammal?